Örökké együtt, de külön!
Az első, második, harmadik nagy szerelemben még másra sem vágyunk, mint közös fészket építeni, együtt keresgélni a legszebb ágyneműt, gyertyatartót, étkészletet, és felavatni a közös ágyat. Aztán - nagy szerelem ide vagy oda - valahogy már nem vonz annyira a közös lét. Megszeretjük a függetlenséget.
Régen még úgy volt, hogy a nő közös életet akart, a férfi viszont csak nagyon nehezen egyezett bele az összeköltözésbe. Mára viszont egyre több harmincas, negyvenes nő véli úgy, hogy semmiképp nem éri meg egy élettársi kapcsolat.
Kitti, a 34 éves biológus például túl van egy kilenc évig tartó házasságon, aztán egy kétéves élettársi kapcsolaton, és mára már úgy véli, nincs az a földrengető szerelem, amiért feladná a függetlenségét. Van saját lakása, amit fent tud tartani a saját keresetéből.
Maga választotta ki a tapétákat, ágytakarókat, képeket. Olyan az a kis otthon, mint egy tündérlak – szokta mondani. Kitti egyedül neveli hétéves kislányát, aki szintén nem vágyik egy új apukára, hogy megmondja, mikor kell elmenni aludni, amúgy is van saját édesapja, csak nem él velük.
Nem vágyom alkalmazkodni!
– Ha két ember együtt él, az lehet jó is, rossz is. De egy biztos, ha megosztják a teret, akkor a szokásaikat is egymáshoz kell igazítani. A jó kapcsolatokban mindkét fél alkalmazkodik, a kevésbé jókban pedig csak az egyik fél mond le bármiről a másik kedvéért. Éltem ilyenben is, olyanban is. Ma már nem akarok sem basáskodni, sem alkalmazkodni, sem kompromisszumokat kötni – mondja Kitti.
– Az élettársammal olyan szorosan voltunk, hogy alig maradt időm a lányomra. Eltűntek a kettőnk szokásai, az anya-lánya programok, mert mindent a párommal együtt csináltunk, még az esti meseolvasást is. Azon kaptam magam, hogy már nem játszom a kislányommal, nem megyünk kettesben sehová, megkapja a tiszta ruhát, az ételt, a jóéjt-puszit, de semmi több. Mert a párom mindig igényt tartott rám. Ha másért nem, akkor azért, hogy együtt nézzük a tévét.
Amióta elköltözött, elajándékoztam a tévét, és inkább gyönyörű zenéket hallgatunk Timivel. Most éppen kapcsolat nélkül élek – mondja Kitti –, de nem baj. Nem akarok több gyereket, férjnél is voltam már, nem sürget semmi. Ha találkozom majd valakivel, akivel jól érzem magam, kénytelen lesz elfogadni, hogy messziről szeressen. Én nem adom fel ezt a függetlenséget.
Legyen ünnep az a nap
A 39 éves Klári négy élettársi kapcsolaton van túl, és mára rádöbbent, hogy a szerelmek halála a hétköznapiság. – A kapcsolataim mind 4-6 évig tartottak, és ugyanazért értek véget – mondja. – A szerelmek gyilkosa a megszokás.
Ha még nem ölelkeztünk, akkor mindent odaadnánk az első éjszakáért. Ha azon már túl vagyunk, akkor keveselljük a heti néhány alkalmat, és magunkhoz akarjuk kötözni a másikat. Ha pedig magunkhoz kötöttünk, és bármikor megkaphatjuk, az sem elég, mert akkor mindenét akarjuk, a gondolatait, a szeretetét, a ragaszkodását, az idejét, minden titkát.
És ha ez is megvan, eldobjuk, mint egy kiürült konzervesdobozt.
Nem akarom, hogy a legújabb kapcsolatom is erre a sorsra jusson. A párom hét évvel fiatalabb nálam, neki is van gyereke, nekem is, ő is a saját lakásában él, én is, van szép munkánk, amelyben kiélhetjük az alkotókedvünket, és amikor mindketten úgy érezzük, hiányzunk egymásnak, találkozunk.
Ezek a találkozások mindig csodálatosak, mert várjuk őket, mert készülünk rá. Miért rontanánk el ezeket a szép pillanatokat hétköznapi nyűgökkel, rosszkedvvel, anyagi problémákkal, vitával, hogy ki mosogasson? Miért lenne jó nekem, ha csapzott hajjal, smink nélkül látna, miért akarnám őt nyűgösen, morgósan is?
Elegem van a terrorból!
Zita 40 éves, és túl van egy váláson. – A legfelszabadítóbb érzés életemben az volt, amikor a bíróság kimondta, hogy a házasságunknak vége – mondja. – A férjem szörnyen féltékeny volt és önző, folyton ellenőrzött, folyton irányított. Nem csak a férfiakra volt féltékeny, hanem a munkámra, a sikereimre, arra is, ha épp jól néztem ki. Borzasztóan éreztem magam mellette, mert mindent, ami jó volt, tönkretett az iszonyú természetével.
Tudtam, hogy ő soha nem fog megváltozni, és nagy nehezen beadtam a válókeresetet. Ebben is végig akadályozott, mindent elkövetett, hogy megnehezítse a válást. De végül sikerült, és vehettem egy saját kis lakást. Ekkor, mintha ajándékot kapnék, megismertem egy férfit. Marci egészen más ember volt, mint a férjem, úgyhogy beindult a nagy szerelem.
Csakhogy amikor beköltöztem a saját odúmba, és fellélegeztem volna, hogy végre senki nem szól bele, mit csinálok, Marci előjött azzal, hogy együtt akar velem élni. Mondtam neki, hogy én most önállóságra, szuverenitásra vágyom, de ő folyton nyafogott, hogy képtelen egyedül élni, szüksége van a jelenlétemre, még akkor is, ha a másik szobában tartózkodom. Megsajnáltam, mert szerettem. Engedtem neki.
Az az igazság, hogy én sem éltem addig soha egyedül, és egy kicsit féltem is ettől. Egy év sem telt el, és Marciból zsarnokoskodó háziúr lett. Egész nap csak lustálkodott, és engem ugráltatott. A szerelem elillant, nyűggé vált a közös lét. Két év múlva megkértem, költözzön el. Szakítottunk. Most megint várom az igazit, de nem hiszem, hogy össze akarnék költözni vele, hacsak nem akarnánk kisbabát. Megtaláltam a helyem, teljes vagyok így is, és cseppet sem érzem magányosnak magam.
Nem merek elköteleződni…
Bár egyre többen valljuk, hogy egyedül élni jó, az igazság mégis valószínűleg legtöbbször az, hogy a régebbi történések alapján félünk elköteleződni. Ez a félelem vagy egy előző kapcsolat rossz tapasztalataiból adódik, vagy a gyerekkorra vezethető vissza.
Ha a szülők túlságosan kontrollálók voltak, nem hagytak elég teret, szabadságot a gyereknek vagy egymásnak, az embert felnőttként is megijesztheti a gondolat, hogy az élettárs a szabadságát, sőt, a személyét fenyegeti majd. A tudat alatti félelem tagadásával a tudatos szinten meggyőzhetjük magunkat, hogy számunkra sokkal boldogítóbb az egyedüllét. Így próbáljuk megkímélni magunkat az újabb, hasonló csalódástól, fájdalomtól.
Jó valakihez tartozni
De miért ijesztő valakinek egy párkapcsolat, miért menekül előle, holott boldogan, biztonságban élhetne? – teszi fel a kérdést Tari Annamária pszichológus a Mindennapi Pszichológia című lapban. – Egyre több olyan ember van, aki valóban menekül, akinek esze ágában sincs kiszolgáltatni magát egy másik embernek, nem akar alkalmazkodni, és főleg nem akarja átélni, hogy a másik állandóan jelen legyen.
Miközben ezt érzi, kifelé persze megfogalmazhatja, hogy másra sem vágyik, mint egy ’érzelmi kikötőre’, egy kapcsolatra, amelyben jól és nyugodtan élhet. Tökéletes ellentmondás.
Az ilyen ember állandó keresésben és kérdezésben él, folyton azt a látszatot mutatva, hogy biztonságra vágyik, és maga is szívesen nyújtaná ezt valakinek. Ez nem tudatos hazugság, hanem a bizonytalanság ellenére megfogalmazott vágyak.
Hogy valaki tudattalanul is azt kívánja, legyen mellette egy állandó társ, akiben megbízhat, olyan kora gyerekkori emlékek kellenek, amelyekben azt tanulta meg, hogy valakihez tartozni jó dolog. Ám ha ezek a meghatározó élmények inkább negatívak, akkor felnőttként minden kötődéstől menekülni fog, mert számára a kapcsolat és a szeretet utáni vágy a fájdalommal, a kiszolgáltatottsággal és a csalódással lesz egyenértékű.
Közös lakás, külön háló
A tantra filozófiája szerint két együtt élő ember addig érdekes egymás számára, amíg az auráik különbözőek. Addig tart a szikra, a tűz, az erős vonzalom, amíg a két energiafelhő között megvan a ’feszültség’. A tantra azt javasolja, hogy ha együtt élünk is, ne töltsünk minden éjszakát egy ágyban, mert így túl hamar ’összemosódnak’, vagyis homogénné válnak az auráink, és így elillan a szenvedélyes szexhez oly szükséges feszültség. Ha egy pár már évek óta egy ágyban alszik, könnyen eljuthatnak odáig, hogy semmi szexuális izgalmat nem éreznek egymás közelében.
Miért akarunk összeköltözni?
- Mert ez a szokás
- Mert így biztosan tudom, hogy az enyém vagy…
- Mert úgyis folyton együtt akarnánk lenni
- Mert így megoszlanak a háztartás gondjai
- Mert így megoszlanak a rezsiköltségek
- Mert nincs lehetőség két lakást fenntartani
- A gyerekek miatt
- Mert így vagyunk igazi család
- Mert jó érzés egymásról gondoskodni, felelősséget vállalni
Miért nem akarunk összeköltözni?
- Mert külön megmarad a szabadság érzése
- Mert megmarad az intim szféra
- Mert senki nem szól bele, mit csináljunk
- Mert nem kell mindig topon lenni, ha úgysem lát a másik
- Mert így könnyebb szakítani, ha mégsem működik a dolog
- Mert így több időnk marad az alkotásra, munkára
- Mert az összeköltözésnek van egy kis ’végérvényes’ íze, amely rémisztő.
Még nincs hozzászólás