Nem nagy ügy, ugye?

2020. február 5. | Írta: Pacskovszky Zsolt

Túl sok. Mindig is ezt gondoltam Emeséről. De Emese a legjobb barátom barátnője, és az ember megtanul együtt élni a legjobb barátja barátnőjével, pláne, ha azt érzékeli, hogy a barátja a föld felett lebeg vele, szárnyra kap mellette.

Emese fiatalabb nálunk, és vibrál. Képes egyszerre három dolgot csinálni, és ha hallgat, sosem tudni, gondolatban épp merre jár.

Emese szeret felszabadultan kacagni, és ilyenkor úgy érzem, talán tud valamit az életről, amit én soha nem értettem meg, tudja a titkot, amit én hiába kerestem mindenfelé, könyvekben, szavakban, ölelésekben, kalandokban. Emese túl sok, de a fura dolgai ellenére is van benne valami ellenállhatatlan. 

Egyik ilyen fura kis dolga, hogy a hangomat sokszor összetéveszti a legjobb barátom hangjával. Ülünk hármasban valahol, ő a kütyüjével babrál, és amikor felnéz, látom a zavart a tekintetében: nem tudja, melyikünk szólt hozzá. Aztán zavarában felkacag, és mi vele nevetünk.

Emese a legjobb barátomnak nem sok. De egyvalami őt is zavarta. Ha mentek valahová, Emese szinte mindig a mobilját bámulta. Közben simán tudott a barátommal is beszélgetni, de nem nézett rá, vagy csak elvétve, rendíthetetlenül a barátnőivel csetelt. A szembejövő gyalogosokra sem figyelt, ezért a legjobb barátomnak félre-félre kellett húznia őt az útból.

– Nem hagynád abba? – kérlelte.

– Mit, szerelmem? – kérdezte Emese lefegyverző bájjal.

Aztán egy nap a legjobb barátom fejében megfogant a terv. A terv, melyet a következő szombaton valósítottunk meg, amikor moziba indultak.

Most épp nem beszélgettek, csak baktattak, és Emese a kütyüjét bújta.

– Várj egy pillanatot – lépett egy kirakathoz a legjobb barátom.

Emese megállt a járda közepén, és a csetelést folytatva várta, hogy a legjobb barátom kibámészkodja magát. A barátom hátrasandított rá a válla felett, majd gyorsan kibújt a kabátjából. Én meg előugrottam a kirakat melletti kapualjból, és belebújtam a kabátjába. Aztán Emese mellé léptem, aki azonnal továbbindult velem.

Egy ideig némán bandukoltunk. Majd arra kértem, igyekezzünk egy kicsit. Emese szaporább léptekre váltott, de nem pillantott rám – nem tűnt fel neki, hogy nem a legjobb barátom szólt hozzá.

A felismerés csak a mozinál következett be. Hátrarettent, a szája szétnyílt.

– Mi az? Miért nézel így? – kérdeztem.

– De… de, hova lett… – dadogta, és kimondta a legjobb barátom nevét.

Összehúztam a szemem. Nem emlékszik, kérdeztem, hogy rég szakított vele, és már egy éve velem jár?

Erre megint hátrarettent. A szemében őszinte riadalom látszott. Ide-oda kapkodta a fejét. Eltelt egy év, egy szerelem, és ő észre sem vette?

Aztán persze felbukkant a legjobb barátom a kabátomban, Emese elsírta magát, én meg kissé irigykedve néztem, ahogy vadul ölelik egymást, és arra gondoltam: Emesét úgy kell szeretni, ahogy van.

Címkék: szerelem, párkapcsolat, kütyümánia