Nem mondok le a szabadságomról!
Se Baricz Katit, se a művészetét nem lehet semmilyen kategóriába sorolni. Mindig a maga útját járta, kompromisszumot sosem kötött. Képeinek szépségét és erejét ez az átütő, alkut nem ismerő szabadságérzés hatja át. Mind portréi, mind divat- és természetfotói egy külön univerzum részei - fekete-fehérben.
RIDIKÜL MAGAZIN Mesélted egyszer, hogy amint kisgyermekként kézbe vetted az első gépedet, rögtön szerelembe estél.
BARICZ KATI Az első másodpercben. Az első képemen pedig a kutyánk volt, nem véletlenül. A természetben születtem, körül voltunk véve állatokkal. Egyszerűen éltünk, sokat dolgoztunk a kertben a két nővéremmel és a szüleinkkel együtt.
Apunak három elemije volt. Erdélyből jött katonaként, és mert beleszerelmesedett ebbe a vidékbe, vett egy kicsi földet; Megismerkedtek anyuval - ő itt született, a Balaton mellett-, összeházasodtak, és mi is hamar születtünk.
Apám semmi máshoz nem értett, mint a földhöz, de ahhoz nagyon. Valószínűleg tőle örököltem a természettel való bensőséges viszonyomat. Gyerekként persze néha kínként éltem meg mindezt, mert kemény munka ebből eltartani egy családot, nagy rabszolgaság, de visszatekintve észbontóan hálás vagyok, hogy ily tőről fakadtam.
Alaposan megtanultam, hogy a természettől nem lehet elszakadni, a biológiai rendszerünket nem tudjuk becsapni, lehet bármilyen nagy a tudásunk. A testünk nem bír el mindent, még ha az elménk szárnyal is. Ebbe pusztultam én is néha bele, mikor túlpörgött az agyam, túl sok mindent szerettem volna megvalósítani, és közben nem foglalkoztam az alvással, evéssel. A test üzen ilyenkor, hogy szeresd önmagadat, etesd meg! Meg kell tanulni, hogy a természettől kapjuk az egységet.
RM Hogy jöttél el Fonyódról?
BK A szüleim nagyon szerették volna, főleg apám, hogy ne ezt az életet folytassuk, hanem menjünk tovább. Mindent megadtak nekünk, hogy képezzük magunkat. Fonyódon érettségiztem, aztán rögtön kiléptem a faluból.
Tizennyolc évesen elkezdtem élni az önálló életemet, és azért nem mentem iskolába, hogy meglegyen minderre a pénzem. Nem akartam, hogy apám többé beleszóljon az életembe, hiszen mindig azt mondta, amíg ő ad pénzt, ő diktál. Elmentem hát Budapestre, albérletbe. És nagy szerencsémre a Filmlaborba kerültem. Apunak volt egy ismerőse, aki rózsakertészként dolgozott ott, ő adta a tippet.
Így hát tizennyolc évesen bekerültem oda kopistának. Nos, eztán tíz éven keresztül bányaló voltam, mert a kopír azt jelenti, hogy másolod egyre a filmeket. Olyan, mintha a cséplőgép mellett állnál, zaj van, a saját hangodat nem hallod, és egy sötét kamrában állsz. Egész nap dolgoztam a sötétségben, ám a munkaidő után olvasgattam, tanultam, képeztem magam.
Folyamatosan nyitottam ki a világomat. Színházba jártam, bérletem volt az Operába, ott voltam az előadásokon a TIT József Attila Szabadegyetemen. Fotóztam magamnak, és álmodoztam arról, hogy egyszer majd híres ember leszek. A munkások életét fényképeztem, ismerkedtem, beszélgettem, az volt a tervem, hogy fotóriporter leszek. És jelentkeztem én mindenhová, de sehova nem vettek fel. A Lapkiadónál ugyan mindig biztattak, de sosem alkalmaztak.
RM Megvan a tízéves jubileumi okleveled is?
BK A tízedik év végét éppen hogy nem vártam ki. Egyszerűen el kellett jönnöm, láttam, innen nem léphetek tovább. De nem voltak haszontalanok ezek az évek. A fonyódi gimnáziumban Göndöcz tanár úr nagyon szeretett filmezni, volt laborja is, nagyítani tehát elég korán megtanultam, itt pedig a kísérleti laborban szerveztek tanfolyamokat, ahol a legnagyobb szakemberek foglalkoztak velünk, így szereztem meg egy szakmunkás fotós papírt is.
Ám a legtöbbet a muszterek nézésekor kaptam. Találkozhattam ilyenkor mindenkivel, Jancsó Miklóstól kezdve Huszárikon át Sára Sándorig, tényleg a legnagyobbakkal. Ültem velük a vetítőben, miközben arról beszéltek, milyen a kompozíció, milyen a fény. És ömlött belém a tudás. De még mindig csak egy betanított munkás voltam.
Ismét a szerencse segített. Heffele Jóska, aki fiatal mérnök volt a Laborban, átment tanítani a Práter utcába, ahol gyakorlati tanárt kerestek, és ő engem javasolt. Végre kijöhettem a sötétből. Ebben az időben készült el és jelent meg a gyakorlati szakkönyvem is 1975-ben, Első nagyításaim címmel.
RM Ebben rólad is vannak aktképek.
BK Igen, mert nem találtam hozzájuk modellt.
RM Később már lett több aktmodelled, mégis sok képeden feltűnsz.
BK Nézd, az én képeimen a gyönyörű meztelen emberek a szemedbe néznek, mintha odaadnák magukat. És aki így tesz, azt megítélik. Nehéz felvállalni a meztelenséget, aki ilyet tesz, rosszlánnyá válik. Rá kellett jöjjek, ha én magam nem teszem bele a képekbe önmagamat, és nem vállalom ezzel, hogy engem is rosszlánynak neveznek, nem fog ez menni.
Én egyébként azért fotózom magam, mert hihetetlen szégyenlős ember vagyok. Ezt nehéz elhinni elsőre, mert nyitott vagyok, kíváncsi, közvetlen és őszinte, de ez nem jelenti azt, hogy mindenkihez közel kerülök. Sokan, sokszor félre is értették már a nyíltságomat.
RM Hogy jött az életedbe a divatfotózás?
BK Rájöttem, hogy nem tudok tanítani, nem szeretek vezető lenni. Ám közben rengeteget mászkáltunk a tanulókkal fotózni, így jutottunk el az első hazai szépségversenyre is, a Műegyetemre. Visszanézve olyan volt ott minden, mint egy cseh film, de akkor nagyon belelkesedett mindenki.
Ekkor találkoztam olyan fiatalokkal, akik szerettek volna modellek lenni. Magunknak dolgoztunk, senkinek nem kellett megfelelnem. Ezek kétszemélyes munkák voltak, a modell és én találtunk ki mindent, a ruhától kezdve a frizurán át a sminkig.
Nem etalonpózok egymásutánjai vannak ezeken a képeken, épp ezért átlengi őket a személyesség és az eredetiség. Ekkoriban már érződött a változás, elkezdtek maszek cégek alakulni, az Évszakok című kiadvány is magánalbum volt, a kisipari szövetkezetek reprezentatív kiadványa. Rengeteg gyönyörű anyagot csináltunk oda.
A nyolcvanas évek végén, mikor megnyíltak a határok, és a lányok is utazhattak, sokszor én készítettem a portfóliójukat, amit mindenhol nagyon szerettek. És én is csavarogni vágytam. Ők pedig vittek magukkal. Van hely, ahol alszol, lesz ennivaló, mert azt találunk, csak legyen jegyed, mondták.
Hát így fotóztam sokat külföldön, így alakult az a húsz-huszonöt évem azokkal a csodálatos emberekkel. Ezekből az anyagokból készítek most könyvet, mert ezek soha nem jelentek meg sehol.
A modellekkel való kapcsolatunkban sem volt soha semmilyen megrendelés, nem is adtuk el a képeket. Mindig az volt a célom, hogy a képeimmel művészetet csináljak, hogy azok értékesek legyenek. Ne naptárakon álljanak, hanem albumokban, tárlatokon. Hiszem, hogy vannak olyan értékek, amik nem a pénzről szólnak. Nekem minden képem a szívről és a lélekről mond valamit. Az emberi szeretetről és az élet csodájáról.
Nem is tartom magam a szó hagyományos értelmében fotográfusnak. A fotográfus ugyanis megrendelésre dolgozik, és mellette csinál művészetet, ha csinál. Én sose tudtam a kettőt szétválasztani, nem tudok megrendelésre dolgozni.
RM Többször hívtak külföldre, már a kilencvenes években is.
BK Azért hívtak meg, mert tetszettek a képeim, de mikor kikerültem, kiderült, nem is igazán rám kíváncsiak. Mint minden magazinnál, kint is megtervezték számítóképen az anyagot, minden részlet ki volt dolgozva, előre be volt tördelve a katalógus. Tudtam, hogy én ebbe belebuknék. Gyomorgöcsöt kapok, ha nem süt a nap, vagy a modellel nem tudok összhangba kerülni.
Az embernek lelke van, mondtam, de ők erre azt felelték, ide nem kell érzelem. És hogy majd a munkaidő után csináljam meg a saját elképzeléseimet. De nekem nincs dupla energiám, egyféle van csak. Hát hazajöttem.
Mert itthon szabad vagyok. Kalandor, aki szárnyal, és aki levágja a szárnyamat, az nem partnerem, bármennyi pénzt kínál cserébe. Ösztönlény vagyok, mindig csak addig csinálok valamit, ameddig nekem jó. Soha nem akartam senkinek és semminek a rabja lenni. A fotózásnak, a saját ötleteimnek és az univerzumnak vagyok egyedül a rabja. És a szabadságomról nem vagyok hajlandó lemondani. Tető mindig volt a fejem felett, film is akadt. Másra nincs szükségem.
RM Az analóg fényképezés utolsó mohikánja vagy, írták rólad. De már használsz digitális gépet is.
BK Nem érzem azt, hogy döntenem kellene a technikák között, de a digitálisat is csak úgy használom, mint az analóg gépeket. Beleszülettem a fekete-fehérbe, fekete-fehérben látok, a színeket visszafogottan. Nem tudok a technikával bánni, el sem olvasom a használati utasítást, csak megijednék.
Nem retusálok, nem változtatok, előtte állítok össze gondosan mindent. Helyszíneket keresek, felépítek egy egész várost, ha kell. Kinézem a megfelelő napállást, írok naplókat, jegyzeteket. Mindent lerajzolok, kivetítek, tehát a térből behozom a képet a síkba. A
modellt, ha kell, addig gyúrom, amíg be nem tud úgy állni, hogy a képen úgy fessen, mintha épp elkaptam volna a pillanatot. Nálam nincs véletlen, minden előre megtervezett kreáció. Emiatt úgy tűnik, mintha mindig mázlim lenne. Egy-egy ötleten sokáig agyalok, néha évekig is. És mindennek eljön az ideje.
RM Pár évvel ezelőtt visszaköltöztél a városból apád házába, a kerted eleven műterem lett.
BK Anyu halála után kezdtem visszaszivárogni, hogy apa ne legyen egyedül. Majd miután őt is elveszítettem, 2001-ben leköltöztem ide. Akkora már bejártam a világot, és újra rá tudtam csodálkozni a szülőföldem szépségeire. Igyekeztem megőrizni apám kertjét. Hogy ne veszítsem el a gyökereimet. És közben egyre jobban vonzott, hogy a természettel együtt kreálhattam.
Most is sokat utazom, de ez az otthonom. Budapesten kakukkfióka vagyok, hiába van ott lakásom, hiába éltem ott negyven évig. Itt a csillagos ég rám borul, az a kalodám, illatoznak a virágok. Velem vannak az élmények, emlékek. Én itt kis hercegnő vagyok. Princess Katalin. Nincs ennél nagyobb boldogság.
Még nincs hozzászólás