Nagyi mindenkinek kell
Ha vannak gyermekeink, életünk természetes rendje az, hogy idővel nagyszülővé válunk. Csakhogy a természet rendje nem mindig áll összhangban a társadalmi elvárásokkal és a változó élethelyzetekkel.
Napjainkban, mikor a fiatalok egyre idősebb korban válnak szülővé (35-40 éves kor körül), fennáll az a veszély, hogy a 70 feletti nagyszülő már nem vonható be a nevelésbe, és segíteni se tud, mivel az egészségi állapota nem engedi. Itt fáj, ott fáj, nehéz a járás és a hajlongás, nem beszélve az elfáradt idegekről és a megkopott türelemről. Ez az egyik véglet.
A másik az, hogy a nagyszülő még dolgozik – el nem ítélhető módon a saját létfenntartásáról kell gondoskodnia –, ezért nem elérhető az unokák számára, vagy ha igen, akkor is csak hétvégén, ami viszont nagy áldozatot kíván, hiszen a nagyi maga is regenerálódni, pihenni szeretne.
Amikor a nagyi áldás
A klasszikus és ideális felállásban, mikor a nagyszülő már nem dolgozik, de nem is túl idős ahhoz, hogy az unokájával foglalkozzék, igazi áldás a családnak.
Nemcsak azért, mert van kit előrángatni, amikor beteg a gyerek, amikor különórára kell őt vinni, mikor a szülők későig dolgoznak, vagy egyszerűen csak kettesben szeretnének lenni, hanem azért is, mert a nagyi-unoka kapcsolat olyan érzelmi pluszt jelent mindkét félnek, ami a szülő-gyerek viszonylatba nincs belekódolva.
A nagyik már megtették „kötelességüket” a saját gyerekeikkel: felnevelték, iskoláztatták őket, pénzt és időt áldoztak rájuk, és bizonyára hibákat is elkövettek a nevelés buktatókkal teli útján. Az unokákkal már nem nehezedik rájuk mindezek felelőssége, mégis kapnak egy új esélyt, hogy megélhessék azt, amit esetleg elmulasztottak, s az aggodalom helyett a kapcsolat öröme lehessen a középpontban.
Ez hatalmas könnyebbség, ugyanakkor lehetőség a „hibák” kijavítására is. Ha egy nagypapa túl szigorú volt a fiával, borítékolható, hogy az unokájával hajlékonyabb, engedékenyebb lesz. Az immár szülővé vált gyerek eleinte értetlenül nézi gügyögő és a meghatottságtól könnyes szemű apját.
Nem érti, ő miért csak az elvárásokra és a szigorú követelményekre emlékszik a gyerekkorából, és talán még sérelmezné is ezt a meglepően odaadó magatartást, ha nem a saját kisfiáról, kislányáról lenne szó.
A tapasztalat szerencsére az, hogy a nagyszülővé válás jó hatással van a korábban feszült vagy távolságtartó kapcsolatokra, sőt, a korai sérülések feldolgozására is. A kimondatlan, sokszor évtizedeken át titkolt sérelmek szinte maguktól szertefoszlanak, mikor a szülő látja, hogy gyereke a nagyszülőtől megkapja azt a feltétlen, odaadó szeretetet, amelyben neki annak idején esetleg nem lehetett része.
Sok a jóból
Az odaadás, persze, lehet túlzó is, és elmehet az ajnározás irányába, mikor az unoka kis babacsászárként trónol a nagyszülők körében, akik minden gondolatát lesik, és kielégítik a leghajmeresztőbb igényeit is. Ebből sok konfliktus adódhat.
Mindannyiunk számára – akik neveltünk már gyereket – ismerős az a helyzet, mikor a nagyszülőnél néhány napig állomásozó gyerek hazatérve undok, követelőző és hisztis kis zsarnokként viselkedik. A „visszaszoktatás” sok türelmet és kitartást igényel, és sajnos csak a következő huzamosabb nagyis együttlétig tart, utána megismétlődik a hercehurca.
Ha van esély a megbeszélésre, változhat a helyzet, de legtöbbször sértődés a vége, ha a szülő bármilyen kifogást emel vagy elvárást fogalmaz meg. Ha már kialakult a konfliktus, elég nehezen megoldható helyzet az ilyen, mert mindkét fél azt várja el, hogy a másik változtasson a pozícióján.
A szülő nagyobb következetességet, a nagyszülő több engedékenységet tart helyesnek. Ha a szülőknek nélkülözhetetlen a nagyi segítsége, a kompromisszumot ők kötik, ha fordított a helyzet, akkor a nagyik kénytelenek behódolni, hogy ne veszítsék el az unokájukat. Ez bizony erőviszonyok kérdése.
Gyerekhasználati kézikönyv
Vannak, persze, olyan tudatos apukák és anyukák, akik eleve elvárásokkal és feltételekkel adják oda az unokákat, azaz használati utasítást mellékelnek hozzájuk. A nagyi ilyenkor bébiszitter szerepbe kényszerül, elvárásokat teljesít, és pótszülőként, nem nagyiként működik. Így természetesen nem nagyon van konfliktus, de a valódi nagyszülői szerep se tud érvényre jutni.
A természetes működés gátlása miatt nem alakulhat ki olyan meleg és szeretetteljes kapcsolat, mint azoknál a családoknál, ahol a nagymama és a nagypapa fesztelenül és saját szokásait megtartva élvezheti a nagyszülőséget.
Leggyakrabban a higiénia, a táplálkozás és a fegyelmezés területén alakul ki nézetkülönbség a tudatos szülők és a – jobb elnevezést nem találva – „hagyományos” nagyszülők között. A nagypapa szalonnán és fehér kenyéren nőtt fel (szerencsére még most is jó egészségnek örvend), ezért nem érti, miért lehet csak frissen őrölt biobúzából készülő kenyeret ennie annak a szegény gyereknek...
A nagymama száját nem hagyhatja el a „nem szabad” kifejezés, mert az anyuka szerint ez rossz hatással lesz a gyerek lelki fejlődésére. Az ehhez hasonló helyzetekre általában a nagyszülők alkalmazkodása a megoldás. A reformnagyik reformsütiket kezdenek gyártani, nevelési kézikönyveket vesznek, és alkalmazkodnak a megváltozott kihívásokhoz.
Szerencsére a rugalmasság és az alkalmazkodókészség a hosszú élet titkai közt szerepel, így mindenki profitál a kényszer szülte változásból.
Még nincs hozzászólás