Mihez kezdünk azzal, hogy tovább élünk, mint valaha?
Sokáig úgy hittük, hogy az élet három szakaszból állna: tanulás, munka, nyugdíj. Ma már nem ilyen kiszámítható az életünk. A várható élettartam egyre hosszabb, és ezzel együtt életünk szakaszai is átrendeződnek. A fiatalok később döntenek párkapcsolatról, hivatásról, gyerekvállalásról, a középkorúak pályát módosítanak vagy párkapcsolatot váltanak, s az idősebbek sem a halálra készülődnek.
Nem a több nyugdíjasév a lényeg
Az emberiség történelmében először fordul elő, hogy a nyugati világ lakói átlagosan 80-90 évig élnek. Ami egykor kivételes szerencse volt, ma már gyakori valóság. Mindez elsősorban az egészségügy és a higiéné fejlődésének köszönhető, de a védőoltások, az egészségesebb táplálkozás, a vitaminok, a lakáskörülmények javulása és még sok egyéb más is közrejátszik benne.
De vajon készen állunk-e arra, hogy megtöltsük tartalommal ezt a hosszabb életet? A hosszabb életidő nem jelenthet kizárólag több nyugdíjasévet. Nagyon fontos megtanulnunk, hogy másként tekintsünk erre a többletidőre. Meg kell értenünk, hogy a mai fiatal generáció döntéseit egyre későbbre halasztja, később kezdi el a felnőttéletet. S nekünk felnőtteknek is sokkal több lehetőségünk van új dolgokat, hivatásokat, kapcsolatokat kipróbálni.
A kitolódó döntések kora
Egy 19. századi ember számára a felnőtté válás ideje egybeesett a kamaszkor végével. A fiatalok 18-20 évesen már dolgoztak, házasodtak, gyereket neveltek. Ma ezzel szemben a húszas éveiket sokan az útkeresésre, a tapasztalatszerzésre, vagy épp az ’érezzük jól magunkat’ ideológia megvalósítására használják, feltéve természetesen, hogy a szülők ezt finanszírozzák.
Egyre gyakoribb, hogy a fiatalok elhagyják az egyetemet, amit először választottak, ha nem válik be, ha nem érzik elég izgalmasnak. Az is általános tapasztalat, hogy azonnal munkahelyet váltanak, ha a fizetéssel nem elégedettek, vagy a munka nem elég érdekes. A klasszikus karrierút, vagyis a korábban természetesnek tűnő élethosszig tartó elköteleződés egyre kevésbé vonzó számukra.
Nem megbízhatatlanok, nem lusták. Egyszerűen úgy érzik, hogy az élet rengeteg lehetőséget tartogat, ráérnek. Egyáltalán nem biztosak abban, hogy a szüleik élete követendő lenne számukra is. Sőt, azt legtöbbször elutasítják.
Most kell élni, mert ki tudja, mi lesz
A halogatásnak, a döntésképtelenségnek vagy a gyakori váltásoknak nemcsak a hosszabb életkilátás az oka. A fiatal generációk tudatában él egy különös kettősség. Egyszerre számolnak egy hosszú élettel, és közben gondolataik mélyén ott motoszkál a félelem, hogy ez egyáltalán nem olyan biztos. Esetleg nem lesz olyan jó, olyan biztonságos, olyan kényelmes, amilyennek most ígérkezik.
A klímaváltozás, a háborús fenyegetések, járványok, a gazdasági bizonytalanság mind olyan tényezők, amelyek megingatják a jövőbe vetett hitet. A ’ma kell élni, szórakozni, próbálgatni’ érzése mögött gyakran nem hedonizmus, hanem egzisztenciális szorongás húzódik, mi van, ha ez az utolsó stabil időszak? Mi van, ha a fenyegető jövő tényleg ránk köszön?
Második élet
Az élettartam kitolódása nemcsak a fiatalokat érinti. Egyre többen érzik úgy ötven vagy hatvan felett, hogy még előttük áll az élet. Sokan vannak, akik nem nyugszanak bele abba, hogy ennyi volt, hanem új szakmát tanulnak, új vállalkozásba kezdenek, vagy épp kilépnek a házasságból, amelyet olykor csak a gyerekek felnevelésének feladata, vagy megszokás tartott össze.
Bár az is igaz, hogy ez a második élet nem mindig önkéntes választás, sokakat a gazdasági szükségszerűség visz rá, hogy új életet kezdjenek. Mégis, az attitűd érezhetően megváltozott. Az ötven pluszos nők nem szeretnének nagymamaként létezni a társadalomban. Új identitásokat keresnek, és gyakran találnak is.
Egyre több példát látunk arra, hogy valaki 55 évesen beiratkozik egy egyetemre, vagy 60 felett kezd el zenét tanulni, új vállalkozást indít, netán online randizik, és új párkapcsolatba kezd. Az élet vége helyett az élet második felét tervezi.
Nincs térkép a hosszú úthoz
Jó dolog, hogy tovább élünk. Azonban csak akkor jó, ha ezeket az éveket nem kell bizonytalanságban, betegségben, szegénységben tölteni. Akkor jó ez, ha az évek új lehetőségeket jelentenek. A korábbi életmodell, a már említett tanulás, munka, házasság, gyerek, nyugdíj ma már egyre kevesebb ember életére jellemző. Szükség lenne egy újfajta gondolkodásra az életszakaszokról.
Talán húszas éveink nem a végleges döntések, hanem a próbálkozás ideje. A negyvenes éveink nem a stabilitás, hanem a felülvizsgálat kora. Az ötven pluszosok pedig nem a végállomásra érkeznek, hanem egy átszállóhelyre, ahonnan újraindulnak. Az élet kitolódása újfajta rugalmasságot, másfajta gondolkodást, ítélkezést követel tőlünk is, és a társadalmi rendszerektől is.
Generációk, amelyek nem értik egymást
A szülők ma még gyakran nem értik, miért nem akarnak a gyerekeik rendes munkát, hivatást választani. A gyerekek nem értik, miért kellene huszonévesen egy életre társat választani, netán házasodni. A nagyszülők el sem tudják képzelni, hogyan lehetséges az, hogy valaki még a harmincas éveiben sem találta meg az igazit, és még ekkor is gyermektelen. A harmincas nők sokszor azt kérdezik, hova siessek. Ráérek.
A generációk közti különbség nem új jelenség, de a hosszabb életidő és az ezzel együtt járó életútváltozás elmélyíti a szakadékot. Míg régen a fiatal felnőttek beléptek a felnőttélet jól körülhatárolt szakaszába, ma sokak számára ez a belépés elmarad vagy kitolódik. A szülők, nagyszülők értetlensége és elvárásai pedig gyakran nyomásként nehezednek rájuk. A társadalom még mindig a régi életmodellt várja el, miközben a világ már nem működik ugyanúgy.
A rendszer készületlen
Bár az emberek élete kitolódott, a társadalmi rendszereink, az oktatás, a nyugdíj, a munkaerőpiac még mindig a 20. századi időbeosztást követik. Nem elég, hogy az iskolarendszer felesleges ismereteket biflázta, ráadásul arra késztet, hogy 18 évesen vagy még korábban döntsünk véglegesen a jövőnkről. A nyugdíjrendszer 65 évesen lezártnak tekinti a munkában töltött életet. A két végpont között pedig egyenes karrierutat és családmodellt feltételez, amely egyre kevesebbek életére igaz.
Ma már senki sem garantálhatja, hogy amit a fiatal huszonévesen elkezdett tanulni, abból fog élni hatvanévesen is. Sőt, biztosan nem. Senki sem garantálja, hogy a munkája, munkahelye akár csak öt-tíz évig is biztosan ugyanaz lesz. A megszerzett tudás gyorsan elavul, a technológia alig követhető tempóban változik, és vágyaink is átalakulnak az évtizedek alatt. A hosszabb élet tehát társadalmi ügy is.
Mit kezd a világ azzal, ha az emberek 80-90 évig élnek? Hogyan alakítjuk át a munkát, a családot, az egészségügyet, a nyugdíjrendszert úgy, hogy ezek az évtizedek egészségben, tevékenyen, értelmesen teljenek? Ma még sokszor úgy beszélünk a hosszabb életről, mint egy meghosszabbított öregkorról. Pedig valójában nem a végét nyújtjuk meg, hanem a közepét. A negyvenes-ötvenes éveink nem lezárás, hanem újraindulás, csak ehhez új szókincsre, új társadalmi formákra és új értelmezésekre van szükségünk.
A hosszú élet pszichológiája
Az emberi elme nehezen dolgozza fel a hosszú időt. Rövid távon gondolkodunk, pillanatnyi célokra fókuszálunk, és nem tudjuk átgondolni, mi lesz húsz, harminc év múlva. Ezt a korábbi évtizedekben sem volt könnyű elképzelni, de mivel az élet sokkal lassabban változott, elképzelhetőnek tűnt, hogy egy szakmában vagy hivatásban kicsi lépésenként haladva jutunk előbbre.
Ez ma, felgyorsult világunkban, elképzelhetetlen. Arról nem is beszélve, hogy a robotok, a mesterséges intelligencia korában, még az MI-fejlesztők sem tudják megjósolni, hogy pontosan milyen terültek záródnak majd be az ember előtt. Milyen szakmákat, mely emberi tevékenységeket vesz át a saját magát is fejlesztő mesterséges intelligencia. Hogy ennek az egésznek mi lesz a vége. Azt azonban tudjuk, hogy a hosszabb élet ugyan sok mindenre lehetőség, de nem garantált boldogság.
Az élet nyolc szakasza
A 20. század közepén Erik H. Erikson német-amerikai pszichoanalitikus az ember egész életútját nyolc egymásra épülő fejlődési szakaszra bontotta. Úgy vélte, hogy minden életszakaszban meg kell küzdenünk egy-egy belső pszichológiai feszültséggel, és ha ezt sikeresen oldjuk meg, továbbléphetünk a következő szintre.
A csecsemőkorban ez a konfliktus a bizalom és a bizalmatlanság között feszül, arról szól, hogy megtanuljuk-e, hogy a világ kiszámítható és szerethető hely? A kisgyermekkor autonómiakeresése után az óvodáskorú gyerekek a kezdeményezés és a bűntudat feszültségét élik meg, míg az iskoláskorban a teljesítmény és a kisebbrendűségi érzés között ingadoznak. A kamaszkor központi kérdése az identitás, ki vagyok én, és miben hiszek?
A fiatal felnőtt korban Erikson szerint már az intimitás kerül előtérbe. Arról szól, hogy képesek vagyunk-e mély, tartós kapcsolatokat kialakítani, vagy inkább elszigetelődünk? A negyvenes és ötvenes éveinkben a generativitás – vagyis az alkotás, nevelés, értékteremtés – válik központi feladattá, ennek hiányában stagnálás és üresség jelentkezhet. Végül az időskor a számvetés időszaka: sikerül-e elfogadnunk életünket úgy, ahogy alakult, vagy kétségbeesünk a mulasztásaink miatt?
Erikson elmélete ma új megvilágításba kerül, ha az élet valóban hosszabb és sokszor újrakezdhető, akkor ezek a fejlődési szakaszok sem egyszeri és visszavonhatatlan stációk. Az identitáskeresés visszatérhet negyvenévesen, az intimitás kérdése újra felmerülhet ötven felett, a generativitás akár hetvenévesen is kibontakozhat.
Várható élettartam a múltban és most
Magyarországon 1900-ban egy leány újszülött átlagosan 38, egy fiúcsecsemő pedig 37 évnyi földi pályafutásra számíthatott. Az ezt követő hat és fél évtizedben csaknem a duplájára emelkedtek ezek a mutatók. 1966-ban a lányoknak már 72, a fiúknak pedig 68 évet jósoltak a demográfusok.
A robbanásszerű változás, melynek hátterében nem utolsósorban a csecsemőhalálozás jelentős csökkenése, illetve a védőoltások bevezetése állt, a Bethlen-korszakban (1921–1931) volt a leglátványosabb, amikor egyetlen évtized alatt nem kevesebb mint nyolc évvel ugrott meg az újszülöttek várható élettartama.
A Kádár-korszak utolsó negyed évszázada – mely demográfiai értelemben mondhatni csak 1993-ban ért véget – a visszaesés időszaka volt, legalábbis a férfinépesség számára. E három évtizedben a fiúcsecsemők életkilátásai 68-ról 65 évre csökkentek, igaz, közben a lányok várható élettartama 72-ről 74 évre emelkedett. A szaldó összességében azonban így is negatív volt.
Az utolsó 15 év végül megint fellendülést és egyfajta biológiai optimizmust hozott, habár a növekedés mértéke messze elmaradt például a Bethlen-konszolidáció idején tapasztalttól. Ráadásul az életkor-emelkedés tempója az elmúlt fél évtizedben jelentősen lelassult.
(Forrás: hvg.hu)
Néhány adat a második életről
- Az 50 év fölötti válások aránya az elmúlt 30 évben megduplázódott.
- A 60 év fölöttiek 17%-a kezdett új szakmát vagy vállalkozást az elmúlt 10 évben.
- Az 55 év feletti nők 68%-a nem érzi magát idősnek.
- 2024-ben az online társkeresőkön a leggyorsabban növekvő korosztály a 60+ volt.
Sokáig, de hogyan?
Magyarországon a férfiak átlagosan 60,7, a nők pedig 62,9 évet töltenek el úgy, hogy semmilyen komolyabb egészségügyi probléma nem korlátozza őket a mindennapjaikban, miközben az uniós átlag 64,2, illetve 65,1 év.
Még nincs hozzászólás