Miért sértődsz meg azonnal?
Kimerítő napom volt, a szokásos hatalmi csatározások a fejünk felett, melyeknek valakin mindig le kell csapódniuk (mindig rajtunk, beosztottakon), és munka után lélekmérgezési tünetekkel támolyogtam ki a téli sötétbe. Majd fel a túlfűtött buszra, amely idegőrlőn vánszorgott a dugóban.
Az utcánkban azért még beugrottam a cukrászdába: már láttam magam előtt, ahogy vacsi után lehuppanunk a kanapéra Klauval, ellazulunk, bámuljuk a Netflixet, nassolunk. A lakásba érve élénken elkiáltottam magam, hogy hoztam trüffelszeletet.
Baljós csend volt a válasz.
Klau a kanapén gubbasztott. Zárkózottan, sértetten, ajakbiggyesztve. A gyomrom görcsbe rándult. Csak ezt ne. Csak most ne. Nem tudtam szóra bírni, de az arca elárulta, hogy valami bűnt követtem el. Végül némán a ruhásszekrényére mutatott.
A látvány lesújtó volt: ahogy megjósolta, az akasztókat tartó rúd egyszerűen megadta magát, nyekk-reccs, kettétörött.
– Figyelj… – kezdtem volna bele egy bűnbánó mondatba, de félbeszakított.
– Légy szíves, ne próbáld kimagyarázni. Két hete ígérgeted, hogy kicseré…
Ingerülten én is a szavába vágtam:
– El tudod te képzelni, mennyi meló van a kiadóban? Hulla vagyok, amikor…
– Miért, szerinted én nem vagyok az? Te legalább szereted a munkád.
– Most szombaton megcsinálom, jó? Jó?
Éles volt a hangom, nem tudtam uralkodni magamon. Kicsörtettem a konyhába, feltéptem a hűtőajtót… és döbbentem bámultam az üres, jeges tájat.
– Nem voltál közértben?
Nem felelt, végleg beállt köztünk a sértett hallgatás. Ült a tévé előtt, én meg tébláboltam fel-alá dühösen. Végül rendeltem egy pizzát.
– Nehogy hozz nekem belőle! – kiáltott ki a nappaliból, miután kifizettem a futárt.
Ettől a megjegyzéstől egyszerre nekem is elment az étvágyam. Pedig a pizzának ínycsiklandó illata volt.
– Akkor dobjam ki? – emeltem fel a hangon.
– Azt csinálsz, amit akarsz.
Levágtam a dobozt a földre, mellé a trüffeleket, és sértetten bevonultam a dolgozószobámba. Később, amikor bebújtam az ágyba, ő már a fal felé fordulva feküdt „hozzámneérj”-pózban.
Éjszaka közepén felriadtam. Éhes vagyok… úristen, de éhes vagyok… Egyszerre felültem. Hová tűnt Klau?
Hátrarettentünk, amikor összekoccant a fejünk a konyhában.
Nem válaszolt a kérdésre, hogy mi a fenét csinál ott a sötétben. Talán szégyenében, hogy rajtakaptam. Talán mert nem is tudott felelni: tele volt a szája pizzával. Kiszedtem én is egy szeletet. Már rég kihűlt, de valahogy eszünkbe sem jutott felmelegíteni, sem villanyt kapcsolni.
– Talán nem velünk van a baj, Klau – szólaltam meg. – Túl sok ez a… minden.
– Nem. Velünk van a baj. Két gyerek… – mutatott ránk a pizzaszelettel a félhomályban.
Erre feltartóztathatatlan nevetés tört elő belőlünk. Mohón rágtunk, és fel-felkacagtunk, valóban úgy, mint két gyerek, akik a konyhában várják, hogy eljöjjön a reggel, és addig felnőjenek.
Még nincs hozzászólás