Meddig számíthatok rád?

2020. március 5. | Írta: Pacskovszky Zsolt

D. azt mondta, feküdjünk a szőnyegre, mert az ágya nagyon nyikorog. A szomszéd szobában ott voltak a szülei. Engedelmesen elnyúltam a puha, vastag szőnyegen – nem mertem bevallani neki, hogy én még soha senkivel…

Ügyetlen voltam, suta, béna. Ő sokkal tapasztaltabb. Meg is jegyezte, hogy bár korban fiatalabb nálam, az élet dolgaiban jóval idősebb.

Hóesésben botorkáltam haza, hópelyhekkel próbáltam lemosni az ujjaimról az öle illatát. Vagy talán a szégyent. Rossz élmény volt, és a kapcsolatunknak hamar vége is szakadt. Nem kerestem többé, nem akartam, hogy számítson rám, nem akartam számítani rá.

E. magasabb volt nálam pár centivel. Hét közben lovakat trenírozott az Ügetőn, hétvégén alternatív kocsmákba cipelt magával. Bolondos pár voltunk, szép pillanataink akadtak. De aztán sunyin tűnt el az életemből, amikor rám unt: nem merte a szemembe mondani, hogy folytassuk külön.

Ez sokáig fájt. Nem keresett, én meg nyomát vesztettem.

Évekkel később egy üzletben akadtam rá. A padlót söpörte zárás után. Zavartan mosolygott. Néztük egymást, és rájöttünk, túl távol vagyunk már egymástól ahhoz, hogy bármit is tudjunk mondani. Folytatta a söprögetést.

Á. még gimnazista volt, én már egyetemista. Az egyik füle másképp állt, mint a másik, de ha nem mondja, észre sem veszem. Egy idő után tudálékosnak éreztem, és elhagytam valaki másért, akit valóban mélyen szerettem. Hosszú levélben oktatott ki: ezért és azért vagyok rossz ember, de az élet majd megbüntet érte. Mit válaszolhattam volna neki?

A., tudom, az érzékenységem miatt vonzódott hozzám. Egy másik városban élt. Magázott, és hosszú leveleket írt. Olykor, évente egyszer-kétszer találkoztunk. Férje lett, lánya, de hozzám továbbra is erősen ragaszkodott. Aztán már nem volt férje, és huszonöt év után váratlanul azt mondta: „Mi még soha nem csókolóztunk, ugye?”. Akkor két órán át csókolóztunk.

Majd az is megtörtént. Aztán élte tovább az életét a másik városban. A magánytól egyre jobban megkeményedett, de ha a páncélján áttörtek az érzelmek, újra jelentkezett: szinte szerelmes szavakat írt. Nekem közben kapcsolataim voltak.

Tudta, de nem engedett el. Egy nap aztán úgy éreztem, hogy harminc éve manipulál. Hogy a foglyává akar tenni. Megírtam ezt neki – soha nem válaszolt.

És még mennyi név, mennyi történet… Leszűrhető belőlük bármi? Bármi általános érvényű? A saját életemben talán abban fedezhetek fel valami mintázatot, hogy akiket én hagytam el, azokkal nem kerestem utána a barátságot (talán a bűntudat miatt), azokkal viszont, akik engem ejtettek, többnyire igen.

Talán azért is, hátha ráébrednek, hogy rosszul döntöttek? Vagy pusztán izgalmasabbak maradtak számomra? Persze nem mindegyik kért már belőlem.

Ez az egész olyan maszatos. De hát miért lenne tiszta, ha maguk a szerelmi kapcsolataink is maszatosak?

Címkék: szakítás, szakítás után, elmúló szerelem, különbözőségek a párkapcsolatban