Lombsusogástól a jóslócsontokig
Az intuíció, a ráérzés a jósdák nélkülözhetetlen kelléke. Egyrészt szüksége van rá annak, aki a hétköznapi ember számára láthatatlan hatalmakkal kommunikál, másrészt jó, ha birtokában van az is, akinek szól a jövendölés. A sokszor homályos megfogalmazású jóslatot különben nem is tudná értelmezni.
Az ókori világ egyik legtiszteltebb, de mindenképp legrégebbi orákuluma a Dodonéban álló, Zeusz tiszteletére emelt szent hely volt, helyesebben az előtte álló hatalmas tölgyfa. Zeusz papjai a szél mozgatta tölgyfák susogását hallgatták, és ebből jósoltak. Évszázadokon át tódultak a fához a zarándokok, hol maguk próbáltak a jelekre ráérezni, hol a papokra hallgattak, Homérosz korában, a Kr. e. 800 körül pedig az úgynevezett magyarázók (akik az Íliász leírása szerint mosdatlan lábúak voltak, és a földön háltak) telepedtek meg a fa körül, ők tolmácsolták a tölgyfa jóslatát. Nem csoda, hogy a jóslatok a fa susogásához hasonlóan rejtélyesek lettek; a többértelmű, határozatlan beszédre máig azt mondjuk, dodonai.
Transzban Delphoiban
A görögök legtekintélyesebb jósdája a delphoi volt. Ez Apollón szent helye, ahová a mitológia szerint az isten csellel választotta ki első papjait. Krétai férfiak hajóztak a tengeren, amikor Apollón delfin alakjában fölugrott a hajóra, óriás testével ráfeküdt, és Delphoi kikötője, Krisa felé kormányozta azt. Amint megérkeztek, tündöklő csillagként a hajóról egyenest a templomba szökkent, onnan hosszú hajú ifjúként lépett a rémült krétaiakhoz, s papjaivá szentelte őket. A delphoi jósda bejárata felett az állt: „Ismerd meg önmagad” – ami komoly bölcsességre vall, hiszen mindenki a maga módján, saját egyéniségének megfelelően értelmezhette csak a kért útmutatást. A jósda egy szent forrás szomszédságában, egy földhasadék felett állt, s a templom papnője, Püthia a földből szivárgó gázok mellett egy háromlábú széken babérlevelet rágcsálva ült, míg a valószínűleg etilént tartalmazó, bódulatot okozó gázoktól extázisba nem esett. Ebben az állapotban, azaz meglehetősen zavarodottan elmondta látomásait, amelyeket segítői, Apollón papjai lejegyeztek, és versbe szedtek. A verset kapta meg az érdeklődő. A jósda működéséről Plutharkosz leírásából kaphatunk részletes információkat, ő itt néhány évig pap volt. A kereszténység felvétele után 392-ben Theodoziusz betiltotta a pogány kultuszokat, így Delphoi elnéptelenedett.
Augurok keleten és nyugaton
A Római Köztársaság idején az augurok, a madárjósok állami testületbe tömörült tisztségviselők voltak. Nem jövendöltek, hanem a jelek megtekintése alapján megállapították, hogy vajon a tervezett vállalkozást helyeslik-e az istenek, vagy sem, akár háborúról, új törvényről, vagy bármilyen más államügyről volt szó. A madárjóslás eredete bizonyára az embernek a repülni tudó, hónapokra eltűnő, majd pontosan feltűnő madarak iránti kíváncsiságában gyökerezik. Kínából, Indiából, Perzsiából is maradtak fent feljegyzések, amelyek a madarak megfigyelésére utalnak. Egy 9. századi tibeti szöveg részletes utasításokat ad, hogyan jósoljunk a varjú károgásából. Az aztékok pedig Tenochtitlan város székhelyét jelölték ki azután, hogy megláttak egy sast kígyóval a szájában egy kaktuszon üldögélni, s ezt kedvező isteni jelnek vették. Tajvan őslakósai, a bubunok a madárcsicsergést és a röppálya jellegzetességeit tekintik vadászati ómennek: ha balról hallatszik a csicsergés, az rossz ómen, ilyenkor azonnal befejezik a vadászatot.
"Szólt a holló: soha már"
Ahollót a világ minden táján különös figyelem kíséri. A Teremtés könyvében Noé a hollót küldi ki a bárkáról először, hogy mérje fel az özönvíz nagyságát, s a madár többé nem tér vissza. Megtaláljuk a hollót az indián jövendölésekben is, a skandinávok úgy hiszik, a hollók a meggyilkolt emberek szellemei, a kínai tradícióban pedig a Nap lelke ölt hollóformát.
Kínai jóslócsontok
A régészek által feltárt százezernyi csontdarab Kínában az elterjedt csontjóslás bizonyítéka. A szarvasmarha lapockacsontjából vagy teknőspáncélból feldarabolt „jövőbelátó eszközt” vérrel kenték be, bronztűvel dátumot és kérdést véstek rá. Ezután a csontot addig hevítették, amíg meg nem repedt. A jós a repedések és az írásjelek egymáshoz viszonyított helyzetéből vonta le a következtetését, s adott választ a várható termésre, a katonai szerencse alakulására, vagy az uralkodó betegségének az okára vonatkozóan.
Még nincs hozzászólás