Leslie Mandoki: Hidakat mindig fontos építeni
A zenész, zenei producer, rendező Leslie Mandoki a világ élvonalába tartozó lélekzenészekből ’toborozta’ annak idején a harmincadik évfordulóját ünneplő Mandoki Soulmates supergroupot – olyan ikonokkal, mint Al Di Meola, Randy Brecker, Bill Evans, Jack Bruce, Mike Stern, Ian Anderson, Richard Bona. Pesti srácként Budapestet választotta a jubileumi koncertsorozat kezdő állomásának, a tavalyi fergeteges audiovizuális show után a Bazilika előtt, idén a Szentháromság téren lépnek fel.
– Alkalmi formációnak indultak a People című albummal. Hogyan lett belőle három évtizedes örömzenélés?
– Nem határoztuk meg előre, hogy meddig maradunk együtt. Kialakult köztünk egy emberi, morális, művészi értékközösség. A zenekarvezetők zenekara vagyunk, mindannyian megjártuk már a hadak útját, átmentünk sok érdekes kihíváson. És pont ezért értékelni tudjuk az összetartozást. A szakmai elkötelezettség, a zene szerény szolgálata, az alázatos művészi hozzáállás köt össze minket.
– A praktikum felől nézve nem lehet egyszerű egy-egy koncert vagy turné erejéig összerántani ennyi világhírű, elfoglalt, a jazz-rock szcénához tartozó zenészt…
– A Mandoki Soulmates az a zenekar, amelyik az én fiatalkori elképzelésemet tűzte a zászlajára. A brit progresszív rocknak nagyon érdekes a hangzásvilága, kompozíciós gazdagsága, de nincsenek köztük igazán virtuóz szólisták. Az amerikai jazz-rockból hiányzik sokszor az irodalmi, poétikus, intellektuális töltet, az izgalmas kompozíciós megoldások, viszont pokoli jó, virtuóz szólistáik vannak.
A kettőt sikerült összehozni a Soulmatesszel, harminc év alatt senki nem vált ki a zenekarból. Amikor összejöttünk, megállapodtunk abban, hogy mellőzzük az összes menedzsert, ügynökséget, lemezkiadót, kizárólag közvetlenül kommunikálunk egymással.
– Milyen meglepetésekre számíthat a hazai közönség az augusztus 19-ei koncerten?
– Arra számíthatnak, hogy egy csomó zenebolond élete legjobb koncertjét akarja adni. Ezúttal nem lesz sem lézer, sem tűzijáték, néhány festményemet bejátsszuk. Vendégnek meghívtuk megint csodálatos tanáromat, Szakcsi Lakatos Bélát, akinek az utolsó leheletemig hálával tartozom. Generációs zenekar vagyunk, leszámítva a 28 éves lányomat.
Egy újságíró kiszámolta egyszer, több mint 35 Grammy-díjjal, és több mint 350 millió eladott albummal ’büszkélkedhetünk’. De ez soha nem téma köztünk. Egy biztos, nem vagyunk nosztalgia- vagy retrozenekar. A művészet a holnapról szól, nem a tegnapokról.
A szörnyű világjárvány, a komoly világgazdasági válsággal fenyegető háború arra ösztönzött minket, hogy jótékonysági fellépéseket szervezzünk, akusztikus koncerteket adtunk kórházakban, nemrég az ukrán határnál jártunk, ottani művészekkel zenéltünk. Könnybe lábadt a szemünk attól, hogy mennyien segítenek a magyar oldalon a menekülteknek.
Nem álltam be abba a kórusba, amely a pandémia alatt azon sanyargott, milyen rossz a zenészeknek. Igazság szerint kiváltságos helyzetben vagyunk, ülünk a villáinkban. Ha mi sírunk, hazug emberek vagyunk! Nekünk most az emberségért kell zenélnünk, és hálát kell adnunk a közönségnek a sok közös élményért.
– Élő lemezpremierben, koncertfilmen, audiovizuális albumon is elérhető Bartók Béla és a magyar népzene nyomán írt rock-szvit albumuk, a Hungarian Pictures. Bartók zenéjének az újraértelmezése különleges helyet foglal el a pályáján?
– A mostani koncerten is eljátsszuk a Hungarian Pictures kompozíciót, angol és indiai zenésztársaink is velünk lesznek, akik tavaly a Covid miatt maradtak távol. Ravi Shankar unokája például szitáron közreműködik. Budapestiként a saját gyökereimnek is tartozom azzal, hogy Bartók zenéjét más műfajban újraértelmezem.
Chick Corea utolsó müncheni látogatása hozzám vezetett, meghallgatta az egész lemezt, elismerését fejezte ki. Bartók azzal a hozzáállással indult Erdélybe népdalokat gyűjteni, hogy a zene erejével legyőzhető a gonoszság egy társadalomban. Akkor ez a fasizmus volt. Mi is hiszünk a zene egyesítő erejében, az összefogásban. Zene az emberségért címmel tartottunk online koncertet.
– A bajorországi Tutzing és Los Angeles között osztja meg az életét. Számos zenei nagyágyút hozott Magyarországra Al Di Meolától Phil Collinsig. Szereti a ’hídember’ szerepét betölteni?
– Hidakat mindig fontos építeni, a művészetnek ez az egyik társadalmi szerepe. Édesapámtól azt hallottam már 15 évesen, hogy a tehetség felelősséggel jár. Egy évvel később elvesztettem őt, meghalt rákban. Fontos szellemi örökséget hagyott rám.
’56-ban fiatalként a diktatúrával szemben harcolt. Akkor szállt be a forradalomba, amikor három fiatal, akiket az orosz sortűz elkapott, felmenekült hozzánk. Aztán mindhárman meghaltak. Hiába zártak be engem a gyerekszobába, a halál hangos dolog. „A vasfüggöny nem neked való – mondta mindig apám. – Menj, éld az álmaidat, és ne álmodd az életed!” Tulajdonképpen ezt csinálom.
– Az a hajdani srác, aki 1975-ben egy vonatalagúton át menekült az országból két társával, megérzett valamit abból, hogy milyen életpálya várja a szabad világban?
– A menekülttáborban írásba adtam, hogy Jack Bruce-szal, Ian Andersonnal, Al Di Meolával a jazz-rock és a progresszív rock összeolvasztásán akarok dolgozni, zenei producer és rendező leszek, felépítek egy saját stúdiót. Amikor az első német csatorna dokumentumfilmet forgatott rólam, utánajártak, megtalálták a protokollban leírtakat.
– Az édesanyjától milyen családi mintát hozott?
– Nehéz kérdés. Volt egy törés a kapcsolatunkban. Édesanyám nem fogadta el, hogy disszidáltam. Meg akartam őt védeni mindenféle atrocitástól, ezért nem mondtam el neki. Akkoriban öt év börtönbüntetés járt annak, aki nem jelenti fel a saját fiát, ha tudomása van arról, hogy mire készül.
Ma már, hogy nekem is vannak gyerekeim, sokkal jobban megértem édesanyámat, mint akkoriban. Pokoli nehéz sors jutott neki, először a férje halt meg, hat évvel később pedig elment a fia, megértem, hogy szerette volna, hogy hazajöjjek hozzá.
– Németországban ismerte meg Évát, a feleségét, aki orvos. Milyen, ha két teljes embert követelő hivatást gyakorló ember összeköti az életét?
– Harminchét éve vagyunk együtt a feleségemmel. Nem nagyon adunk időt arra, hogy megunjuk egymást. Örülünk, ha találkozunk. A házasság is hozzáállás kérdése, hogy milyen felelősséget vállal az ember a gyerekei, a felesége, a családja iránt. Számomra mindig szent kötelezettség volt a család, a gyermekeimmel szembeni erkölcsi, etikai, lelki elkötelezettség.
A feleségem sokszor vagy az egyetemen, vagy valamelyik klinikán volt szolgálatban. A gyerekek ily módon apás nevelésben részesültek. Tutzingban másfél kilométerre laktunk a lemezstúdiómtól, szinte ott nőttek fel. Amikor a Disney Stúdiónál dolgoztam Los Angelesben, a nyarakat Michael Jacksonnál vagy Csupor Gábornál töltötték.
Ha nem egy helyen voltunk, azért is felhívtak, ha elvágták éppen az ujjukat. Ismernek mindenkit a zeneiparból, az összes híres popsztárt, zenészt. Emlékszem, anno még Lionel Richie mutatta meg nekem, hogy másképp kell egy fiút pelenkázni, mint egy kislányt.
Egy napon azzal jött haza az akkor nyolcéves Lara lányom, hogy a tanárnő megkérdezte tőle, mit csinál apád, ha éppen nem világsztárokkal foglalkozik. Mire ő: „feltörekvő énekeseket, zenészeket, producereket hallgat meg…” – „Amikor a kedves, fiatal művészek nagy sztárok lesznek, iszonyú arrogánsokká válnak. Hát ez szörnyű!” – jegyezte meg a tanárnő. – „Egyáltalán nem, eltelik pár év, és térden csúszva rimánkodnak egy come backért.”
– Ilyen háttérrel nem csoda, hogy mindhárom gyermeke művészi pályát választott…
– Lara nagyon tehetséges, már híres színésznő Németországban. Gábor fiamnak annyi ötlete van, hogy sokszor maga sem tudja, mivel foglalkozzon, zenével vagy designnal. Egyszer a Wembley Stadionban kettőnk szerzeményeit játszották végig a Bajnokok Ligája döntőjén, amit 1,4 milliárdan néztek. Ott ültünk a lelátón, átöleltem a fiamat, volt egy közös katartikus élményünk, mint amikor Júlia lányommal énekelek, vagy Lara lányomat látom a filmjében.
Még nincs hozzászólás