Leányanyának lenni
"Tizenhat éves voltam, amikor kiderült, gyermeket várok. Anyám már nem élt. Apám utcára tett, azt mondta, neki nem kell fattyú. A gyermekem apja kilenc évvel volt idősebb nálam, mindenben támogatott." Nem úgy a családja. És ez a jobbik eset. A fiatal anyák helyzete legtöbbször ennél jóval tragikusabb.
Ugyan a leányanyaság nincs korhoz kötve, hiszen elméletileg minden nő annak számít, aki társ nélkül vállal és nevel gyermeket, a közgondolkodás mégis azokat a fiatal lányokat sorolja ide, akik 20 éves koruk előtt hozzák világra első gyermeküket.
Egy tavalyi ENSZ-jelentés szerint a világon naponta húszezer, azaz évente 7,3 millió 18 év alatti lány szüli meg első gyermekét. Közülük két millióan még a tizenötöt sem töltötték be, de ez a szám 2030-ra akár a három milliót is elérheti. Egyre többször olvashatunk történeteket arról is, hogyan esett meg és szült gyermeket 9-11 éves kislány... Szerencsére nem itthon, nálunk nem a 14 év alatti szülések a jellemzőek, de azért mi is „dicsekedhetünk” igazi gyermekanyákkal, akik 11 évesen adtak életet első gyermeküknek. Felmérések szerint minden ilyen esetben ott van a háttérben a felvilágosítás hiánya, a szülők alacsony iskolázottsága, a rendkívül rossz szociális háttér, azaz a halmozottan hátrányos helyzet.
Ha egy fiatal lány teherbe esik, komoly döntéseket kellene meghoznia, ám igazi döntéshelyzetben egy tinédzser még nincs, gyakorlatilag a szülők döntenek az anya és a magzat sorsáról, ha egyáltalán foglalkoznak vele. Enikővel foglalkoztak: „Amikor 16 évesen terhes lettem, az osztályfőnökkel és egy kedves tanárommal beszélgettem a gimiben erről, kezemben egy kis plüssfigurával, amit a szerelmemtől kaptam. Osztályfőnököm az abortuszra akart rábeszélni, tanárom arra, hogy tartsam meg a babát. Aztán egyikük azt mondta, milyen ironikus és egyben szomorú látvány, hogy még baba van a kezemben, de már baba a van a hasamban is. Akkor döbbentem rá, hogy mit tettem, hiszen én még csak egy gyerek vagyok, gyerek nem nevelhet gyereket! A szüleim is így gondolták: abortusz lett belőle. Most is fáj, ha rágondolok, de így be tudtam fejezni az iskolát, tovább tudok tanulni. ”- mondja a most másodéves bölcsészhallgató. Náluk általános iskolában, osztályfőnöki órán egyszer volt szó a szexualitásról, menstruációról, védekezésről, de nem emlékszik, hogy valaha bárki rendesen felvilágosította volna. A saját kárán tanult, s be is zárkózott: öt éve nincs semmilyen kapcsolata férfival.
De térjünk vissza egy kicsit az első mondatokra, melyek egy ma már középkorú asszonytól származnak, aki első gyermekét tizenhat évesen szülte. Icát édesapja elküldte a háztól, s bár a kora miatt még nem vehette feleségül gyermeke apja, mellettük maradt, sőt, két év múlva újabb közös gyermekük született. Az asszony nem bánta meg, hogy korán lett anya, ugyanakkor úgy gondolja, ráért volna még pár évig vele, szívesen élte volna a független fiatalok életét, nem beszélve az álmokról, tervekről, melyek így füstbe mentek. Az középiskolát nem fejezte be, csak általános iskolai végzettsége van. Ezeket a dolgokat tartja leginkább a korai szülés hátrányának, illetve úgy érzi, többet vártak tőle akkoriban, mint egy átlagos tinitől: „Mivel pici gyerekem volt, az emberek mást vártak tőlem, mint a korombeliektől. Minden tettemet kétszer is át kellett gondolnom. Nem élhettem úgy, mint egy tizenhat éves. Nagyok voltak az elvárások, és ez néha súlyos teher.”
A Bölcső Alapítvány 1995-ben jött létre, eredetileg azzal a céllal, hogy megmentse a nem kívánt terhességből született gyermekeket, ám az elmúlt tizenöt évben sokkal többet vállaltak fel az eredeti célnál: fő feladatuknak a krízisterhesek megsegítését tartják. „Évente 60-70 krízishelyzetben lévő terhes nő kér tőlünk segítséget, a legkülönbözőbb korosztályból, 14 és 47 éves kor között. Többségük természetesen 20 év alatti és hajadon.” - mondja Budavári Zita, az alapítvány elnöke. Szerinte a válságnak számos oka van: „A krízisterhesség kialakulásának több kiváltó oka is lehet. Például a biológiai apa magára hagyja a várandós lányt, mert a terhesség hírére pánikba esik, nem érzi magát alkalmasnak az apai szerepre. A fiatal lány szülei nem vállalják az unoka felnevelését, mert dolgozniuk kell, hogy a meglévő gyermekeiket eltartsák. A létminimumon élve többre nem képesek. Továbbá, ha középiskolai tanulmányok alatt derül ki a terhesség, a szülő nem akarja, hogy "kettétörjön" a lánya élete.” Budavári Zita úgy gondolja, hogy emiatt a 18 év alattiak közül kevesen gondolják meg szülés után magukat, s az alapítvány segítségével örökbe adják gyermeküket. „Az, hogy a krízisben lévő anya szülés után mégis úgy dönt, hogy maga próbál gondoskodni a gyermekről, talán inkább azoknál fordul elő, akik nem családban nőttek fel. Az intézetben nevelkedett anyák egy jó része inkább anyaotthonba viszi újszülöttjét, és a sors ismétli önmagát.” (Anyaotthoni elhelyezésre 1-1,5 évig van lehetősége a kilátástalan helyzetbe került anyának és gyermekének, ha például nincs más lakhatási lehetősége, vagy családon belüli erőszak áldozata. – a szerk.) A Bölcső Alapítvány ennek ellenére senkit nem beszél rá az örökbeadásra, minden segítséget kérő nőnek abban segít, amiben ő segítséget kér. Nem is tehetnek másképp, döntést senki helyett nem hozhatnak, hiszen a döntésért a felelősséget és annak következményeit is az anya vállalja.
Budavári Zitát erősíti meg Gyöngyi is, aki 33 évesen ötgyerekes anya: „Anyám elhagyta a családot, apám alkoholista volt, hol beadott az intézetbe, hol kivett. Amikor tizenhat évesen terhes lettem, épp intézetben nevelkedtem. A gyerek apja tizenkilenc éves volt, a 8. osztályt próbálta befejezni. Aztán elment dolgozni, később összeházasodtunk, még két gyereket szültem, de a legkisebbet már nem tőle. Amikor megtudta, hogy mástól várok gyereket, elvált tőlem, én meg bosszúból állami gondozásba adtam a három kislányt. A volt férjem kihozta őket, lakást bérelt, engem is odavett, hogy a gyerekek mellett lehessek, de aztán lett valakim, aki szintén hozzánk költözött és akkor a volt férjem elment. A gyerekeket most is támogatja, én pedig a második férjemmel élek, öt lányom van. Azon vagyok, hogy ők ne másoljanak engem, nem akarom, hogy ők is olyan felelőtlenül éljenek, mint ahogy én éltem.”
Dr. Herczog Mária szociológustól tudjuk meg, hogy minden társadalmi rétegben előfordul, hogy egy lány 19 éves kora előtt terhes lesz, a különbség inkább abban van, hogy az alacsony iskolázottságú, alacsony jövedelmű családok körében gyakoribb, hogy a gyerekek meg is születnek. Ennek egyik oka, hogy sok fiatal lánynak nincs más perspektívája, mint, hogy mielőbb “felnőtté” váljék, és az anyaságtól sokan érzelmi támogatást, felnőtt státuszt is remélnek. Úgy gondolja, hogy a korai, nem kívánt terhesség megelőzésében az segítene, ha már óvodás korban tanítanánk a gyerekeket az önismeretre, a testük, szerveik működésének ismeretére, és ha már ebben a korban megtanulnák azt is, hogyan viszonyuljanak másokhoz, társkapcsolatokban (barátság, családtagok, idegenek stb.). „Ennek egyenes folytatása a kiskamasz kortól a reproduktív egészség tanítása, így a szexualitással kapcsolatos ismeretek is. Ezzel elérhető, hogy minden gyerek megfelelő ismeretekkel rendelkezzen, képes legyen jó döntéseket hozni, tudja, kihez fordulhat, ha bajba kerül. Ez segíthet. Természetesen ehhez hozzátartozik a korszerű fogamzásszabályozó eszközökhöz való hozzáférés is, lehetőség szerint ingyenesen.”
Tőle tudjuk meg azt is, hogy bár nemzetközi szinten számos példaértékű projekt működik, a tizenéves terhesek és anyák számára itthon nem nagyon vannak programok, nincs megfelelő segítségnyújtás ahhoz sem, hogy képesek legyenek – a sokszor maguk is gyereknek számító lányok – felelős szülőként viselkedni, befejezni az iskolát, továbbtanulni, munkába állni. A legtöbb fiatal terhesnek, anyának a partnere maga is túl fiatal, aki nem tudja, de nem is akarja vállalni a szülőséggel járó feladatokat. Több, a „Biztos Kezdet” elnevezésű programhoz hasonló kezdeményezésre lenne szükség.
Az állam gondoskodásában élők számára vannak speciális programok, például a fővárosi Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatnál, ahol az ellátott tizenéves anyákat segítik együtt maradni a gyermekükkel, és szakszóval élve: közösen kigondozni őket a rendszerből, amikor nagykorúvá válnak.
Végezetül álljon itt egy leányanya, Katalin vallomása, aki rajong gyermekéért, de nem büszke az életére: „Már várandósan érettségiztem, a fiam most öt éves. Az apukájával most is kapcsolatban vagyok, támogat minket, de ez sok hazugsággal jár, ő ugyanis nős, nem akar elválni, pedig nincs és nem is lesz gyerekük. Munkára hivatkozva rendszeresen jön el otthonról és látogat minket, mi vagyunk a másik családja, olyankor úgy is élünk, mint egy igazi család. A felesége nem tud a létezésünkről. El kellett fogadnom, hogy a párom soha nem lesz igazán a párom, bár az okát nem tudom. Dolgozom, nincsenek megélhetési gondjaim, az apa is támogat anyagilag, de a pénz nem minden. Az vagyok, aki soha nem akartam lenni: leányanya. Márpedig leányanyának lenni nem egy leányálom.”
Még nincs hozzászólás