'Lánchídból' csillagos ötös!
Valószínűleg nem vagyok egyedül azzal az adrenalint felpörgető kíváncsisággal, hogy mi lehet egy zárt ajtó vagy egy álfal mögött, főleg, ha kifejezetten tiltják, hogy arrafelé vegyem az irányt. Azt a két titokzatos ajtót az Alagút bejáratánál - a Clark Ádám tér felől - már évtizedekkel ezelőtt kinéztem magamnak.
Most legálisan közelítem meg az egyiket, azzal a biztos tudással, hogy ott vár rám a hídőri irodában Fazekas János hídmester. Itt derül ki, hogy az Alagút másik oldalán lévő poros ajtó rejti János életének első negyven évét és a felvezető utat a hídmesteri lakáshoz.
„Nemrég került a kezembe egy 1973-as régi film, A Lánchíd históriája. Egyszer csak látom az édesapámat itt, az irodában, még fiatalemberként, én pedig leckét írok fent a lakásban, az ablaknál, és a narrátor azt mondja: „…János pedig negyedikes, és régész szeretne lenni…” Régész?! Erről már el is feledkeztem.”
János és a húgai igazán mázlisták voltak, mert „beleszülettek” a Lánchíd panorámájába. A már emlegetett ablak ugyanis a padlótól a mennyezetig ért. A gyerekek persze nem az Alagúton át jártak ki és be, hanem a Várhegyen megbúvó kis kertjükön keresztül, ahol esténként már türelmetlenül várták a gázlámpa-gyújtogatót. Kérdő tekintetemre János bólogat, hogy igen, az 1960-as évek végén itt még gázlámpák égtek.
A Fazekas hídmester-dinasztia történte egy 1910-ben készült fotográfiával kezdődik. A képen a dunai hajós dédnagypapa pózol a családjával, a fehér ruhás kisfiú pedig nem más, mint János nagypapája, aki a folyón született. Az anyakönyvi kivonatot kiállító hivatalnokok vakarhatták is a fejüket, végül aztán születési helynek beírták a folyamkilométert. A nagypapa a II. világháború után került hídközelbe, amikor segített megépíteni Mancit, az ideiglenes pontonhidat, és innen már egyenes út vezetett az újjáépített Margit híd hídmesteri székébe. A fia a Lánchídon folytatta a mesterséget, és a családjával 1964-ben beköltözött a Várhegy alatti Alagútba(!). 2004-ben tőle örökölte tovább a hidat János fia, de hogy még tovább bonyolítsuk a helyzetet, a szomszédos Margit híd őre is egy Fazekas, mégpedig János nagybácsikája.
„Az oviban és a suliban is tudták, édesapám hol dolgozik, és mindenki arra volt kíváncsi, hogy akkor most van az oroszlánoknak nyelvük, vagy nincs. Persze, hogy van, mondtam, de nem mindenki hitte el. Negyedik általánosban aztán szerveztem egy osztálykirándulást az oroszlánokhoz, és a papám hozott egy létrát, hogy aki nem hiszi, járjon utána.”
Egy elemlámpa társaságában elindulunk a tér alatti lehorgonyzókamrákhoz. Még elég bátor hangulatban vagyok, mert fogalmam sincs, mi vár rám. Közben kiderül, hogy ott lent családi pingpongterem is „üzemelt”, ahol János húgai pici koruktól játszottak az édesapjukkal, s ez jó befektetésnek bizonyult, mert mindkét lányból Európa-bajnok aranyérmes asztaliteniszező lett.
És itt jön a „nomen est omen”, mert a '80-as években a lánckamra felső terméből zenekari dühöngő lett. János ugyanis a papa nagy bánatára belevetette magát a keményvonalas underground zenébe, és zúzott a Sexepillel és az Európa Kiadóval is. Akkoriban a tér közepén még ott díszelgett a „kertészeti vörös csillag”, amiért teljesen odavolt a nyugatnémetek leghíresebb punk zenekara, a Die Tote Hosen.
„Emlékszem, ahogy a fiúk beálltak a kör közepére a csillaghoz, és az Alagút tetejéről fényképeztették magukat, hogy milyen bomba jó fotó lesz majd ebből egy lemezborítóhoz.”
Fazekas János még nyúzza a basszusgitárt, mikor elviszik katonának, aztán egyszer csak ott találja magát a Szabadság híd megüresedett hídmesteri székében. A vagány hídőr a híd tetején kéri meg első felesége kezét, bár nekem rejtély, hogy lehetett oda egy nőt felcsábítani. A dolgok tehát a helyükre kerültek, a hídmester fiából is hídmester lett, csakhogy ő igazából rajzolni szeretett volna.
„Dargay Attila itt lakott a Lánchíd utcában, és én nagyon büszke voltam rá, hogy ismerem a Vuk „papáját”. Tudta, hogy rajzolok kölyökkorom óta, és éppen kutyasétáltatásban voltunk, mikor azt tanácsolta, hogy menjek fel a Pannónia Filmstúdióba körülnézni. Én meg ott ragadtam a rajzasztal mögött tíz évre.”
János beanimálta magát Dargay Attila és Rófusz Ferenc stábjába, de amikor a számítógép kitúrta a kézzel rajzolt animációt, szép lassan ő is odébbállt. Aztán az élet új lapot osztott neki.
Mikor az édesapját egy betegség ledöntötte a lábáról, azt kérte a fiától, vegye át tőle a Lánchidat.
„Szerintem kevés fiatalember mondhatja el magáról, hogy a világ legszebb hídját kapta örökségül az édesapjától. Nekem ez itt a nulla kilométer, mindennek a kezdete. Pedig sosem terveztem, hogy hídmester leszek, de valahogy önkéntelenül a híd részévé váltam. A két húgom is mindig úgy érezte, hogy a Lánchíd a »miénk«.”
Ebben a pillanatban érünk oda a budai lehorgonyzókamrához vezető kis ajtóhoz, amit szigorúan zárni kell, mert előfordult már, hogy néhány japán turista azt gondolta, ők most túlélőtúrán vannak. Hát ezért kell résen lennie a hídmesternek, és naponta végigellenőrizni a rakpartot, a kábeleket, a lejárókat, a fedőlapokat, a szellőzést, szóval mindent, és közben figyelni a híd összes rezdülését.
A bátor hangulatom egyébként most ér véget, mert meglátom, hogy egy vizesen csúszós, rozsdás vaslétrán kell leküzdenem magam 17 méter mélyre a kamrába. Nem akarok gyávának mutatkozni, sutba vágom a tériszonyomat. A terem alja a Duna medrének aljával van egy szinten, az egyik oldalamon a fal mögött föld van, a másik mögött viszont a Duna, 40 méter magasan.
A brutális méretű lánccsatornákat csak kúszva tudja János ellenőrizni, ráadásul a végén már csak fél méter szélesek, úgyhogy teljesen fel kell feküdnie a falra. Egyébként itt van az az eredeti téglafalazat is, melyet még Clark Ádámék építettek. Feszültségoldásként János belevág egy filmes sztoriba, amikor Eddie Murphy és Owen Wilson éppen túlélt a Clark Ádám tér felett az Én, a kém című filmben.
„A kisebbik húgom még itt lakott az édesapáméknál, mikor az ejtőernyős jelenetet forgatták az Alagútnál. Kikukucskált a függöny mögül, és egyszer csak ott lengett el az orra előtt Eddie. Ő meg rohant felhívni a barátait, hogy tudjátok, ki lóg az ablakunkban? Eddie Murphy!”
Fazekas János fiának is ötöse van már a Lánchídból, és neki biztos nem lesz gondja a tériszonnyal vagy a klausztrofóbiával, hiszen túl van már egy kaszkadőriskolán. Most még inkább az autók érdeklik, meg filmez, de az életrajza már ott van a megfelelő helyen.
„Az ember úgyse kerülheti el a sorsát, és ha szerencsés, akkor arra a helyre kerül, ami rendeltetett neki. Remélem, így lesz ez az én fiammal is.”
Még nincs hozzászólás