"Kizárólag ez lehetett az utam"

2015. november 19. | Írta: Virányi Orsolya | 1 komment

Ki gondolta volna, hogy az internetes könyvvásárlás elődjét az ország egyik legismertebb tenorja találta fel? Ám ez is csak az egyik állomás volt Homonnay Zsolt életében, aki a military egyenruhát cserélte színpadi jelmezre. Az egykori utcazenész rocker ma már szelíd motoros, aki musicallel fűszerezve, bonvivánként éli jó életét. A szenvedélyes színész múltról, jelenről, de még a kenyérsütésről is szívesen mesél.

RIDIKÜL MAGAZIN Házeladásból jössz épp. Vidékről újra a fővárosba?

HOMONNAY ZSOLT Igen, mert a gyerekek már akkora logisztikát igényelnek a részünkről, hogy ez tűnt a legjobb megoldásnak.

RM A Szépség és a Szörnyeteg című musicallel évek óta turnézol Európában. Sokat ingázol a futó előadásaid miatt, sőt, specialitásod, hogy az ilyen időszakokban néha még új darabot is próbálsz. Meg lehet ezt szokni?

HZS Meg. Sőt, a fontosságtudatomat erősíti, amikor délután a „Halál”-t éneklem az Operettszínházban, azután letépik rólam a sminket meg a parókát, és rohanok Bécsbe, hogy este már „Szörnyeteg” legyek a Stadthalléban. Nagy tréning, másrészt viszont legyezgeti a hiúságomat, hogy ennyi mindent össze tudok rakni.

RM De fontosak neked a stabil pontok? Mindaz, ami az ingázáson túl van?

HZS Igen. Ez akkor derült ki számomra, amikor Bécsben laktam, de Budapesten voltak előadásaim. Nagyon átmeneti volt minden, de ez még nem is jelentett akkora távolságot. Felvettek a Bécsi Zeneakadémiára, éltünk ott két évig, aztán én berlini szerződést kaptam. Akkor ütötte fel bennem a fejét az iszonyú gyökértelenség érzése.

RM Sosem fordult meg a fejedben, hogy külföldön csinálj karriert?

HZS Ott, a hétköznapok tükrében ez máshogy vette ki magát, hiszen stabil, heti nyolc előadásom volt, egy szabadnappal. Ebből maximum egy másik városba vagy országba vezethet az út. De arra, hogy a feleségemmel együtt tudtunk volna szerződni valahová, semmi garancia nem volt, valamelyikünknek fel kellett volna adnia a karrierjét egy biztos pontért, ami már nagyon hiányzott. Úgyhogy elkezdtünk építkezni Pátyon, és a Lichterfelde Strasse 8. szám alatti lakásomból telefonon irányítottam János urat, az itthoni kőművesmestert.

Egy olyan társulatban éltem és dolgoztam, ahová tizenhat országból jöttek a kollégák. Láttam, hogy mindenki dobozokból él, és általában fél év után másik országba költözik. A biztosabbak meg utazócirkuszként hurcolják magukkal a családjukat. Én két évig bírtam, és borzasztó időszak volt, mert Lilla (Polyák Lilla – a szerk.), a feleségem Bécsben élt, és az Abba show-val turnézott Európában.

Köztes helyeken próbáltunk találkozni, hol Svájcban, hol Németországban. Akkor úgy gondoltuk, hogy ez milyen romantikus, de nem volt az. Persze, jó, hogy együtt vagyunk, de egy idegen szállodában, fáradtan, nyűgösen, és azzal a tudattal, hogy holnap már mennünk kell tovább, vagy vissza. A gyökértelen lét, a sehova nem tartozás érzése egyszer csak elhomályosítja azt, hogy kint karriert csinálj.

RM Voltál rocker srác, színpadi díszítő, sőt, majdnem katona lettél. Gondolom, nem tervezted, hogy musical–operett-sztár leszel.

HZS Nem, de ez volt az útja. Dacból, a szülőkről való leválási kényszerből mentem katonai kollégiumba. Más kérdés, hogy akkoriban ennél erősebb kulturális helyre nem is kerülhettem volna. Megtanultam gitározni, zenekarunk lett, fellépéseink voltak, még irodalmi színpadot is alapíthattunk. Rengeteg lehetőségünk volt kibújni a katonaság valódi dolgai alól.

RM Na de azért a Színművészetire csak nem küldtek...

HZS A katonaiban az elképesztő energiáid kordában vannak tartva. Eközben tudod megtapasztalni, hogy mit akarsz, és mit nem akarsz csinálni. Kézigránátokat én például nem akarok dobálni, de szeretek gitározni, verseket és dalokat írni, és azt hiszem, más nem is érdekel. Katonai főiskolára kellett mennünk. Tudtam, hogy valahogy le kell szerelnem.

Amikor sikerült, jött a légüres tér, mert a hihetetlenül irányított biztonságom elveszett. Kellett a pénz, betegtoló lettem az ideg- és elmeosztályon. De élt az illúzió a fejemben, hogy besétálok egy színházba, és azt mondják, jaj, de helyes gitározó utcazenész srác, szerződtessük. Végül is megtörtént, díszítő lehettem a Pécsi Nemzetiben. Nem volt rossz, de nem akartam, hogy benne maradjak, a színművészetire viszont akkor még nem vettek fel.

A család azt látta, hogy otthagytam a biztos katonai életpályát, segédmunkásként tengődöm, az Apák és fiúk díszleteit tologatom este tizenegyig, és soha nem lesz belőlem semmi. De közben utcazenéltünk, Beatles-műsorunk volt, buliztunk, és egészen sok pénzt kerestünk, csak a díszítés mellé más nem fért be. Úgyhogy felmondtam.

Kaposvárra mentem könyvesboltba dolgozni, kineveztem magam a lemezosztály vezetőjének, és feltaláltam az internetes vásárlás elődjét. Mozgássérültek könyvigényeit gyűjtögettem telefonon, hogy aztán meló után elvigyem nekik, amire szükségük van. Közben felvettek a Zalaegerszegi Színházba stúdiósnak, úgyhogy ismét felmondtam, és visszaköltöztem a katonai évek színhelyére.

Szerepeket kaptam, színészlakást, összejártam a régi haverokkal, sínen voltam. A színművészetire csak három évvel később vettek fel. Szóval lehet, hogy az út nem úgy néz ki, ahogy terveztem, de csak és kizárólag ez lehetett.

RM Az út aztán a Budapesti Operettszínház felé vitt, és egy musical meghozta számodra az országos ismertséget.

HZS Eszenyi Enikő tartott meghallgatást a Bál a Savoybanra. Nem hagyományos operettet akart, de azért olyan színészekkel, akik megállják a helyüket a Budapesti Operettszínház színpadán, vagyis képesek bonvivánként énekelni. Bekerültem. Kerényi Miklós Gábor ekkor már készült a Rómeó és Júliára, bennem pedig meglátta Parist, és felajánlotta a szerepet, sőt, írt bele nekem szóló számot és duettet is. A musical tarolt.

Már a főiskola alatt is sok meghallgatásra jártam, és játszottam is. A Miss Saigonban három szerepet is megkaptam, Szegeden a kórusban voltam, sőt, minden idők legfiatalabbjaként, egyszer még a Professzor szerepébe is nekem kellett beállnom.

A Miss Saigon asszisztense akkor Lőrinczy György volt. Szegeden együtt bandáztunk, kialakult egy baráti kapcsolat. Amikor évadkezdéskor nem volt hol laknom, még azt is felajánlotta, hogy költözzem hozzá, ő úgyis sokat utazik, hely meg akad. Jó időszak volt. Ma ő az igazgatóm a Budapesti Operettszínházban.

RM Voltál az év musicalszínésze és az év operettszínésze is. Mielőtt az év operaénekese is leszel: operett vagy musical?

HZS A musical totálisan elsodort, meg a prózai oldal miatt a dráma is. Az operett számomra egy felszínes, csiricsáré világ volt, ami igazából nem is értelmes emberi érzelmekre és szituációkra épül, hanem csak szórakoztat, ráadásul egy olyan közönséget, ami igazából a háború után, meg a két háború között volt nagyon befogadó. Egy dolog érdekelt benne, az éneklés. Nekem a rockkorszak is úgy kezdődött, hogy gitározni akartam, na de a szólókhoz énekelni is kellett, és ezt már egyre jobban élveztem. A színművészetin aztán azt láttam, hogy musical szakra ezren felvételiznek, amiből 950 ember ugyanazt a repertoárt énekli, mint én: a Jézus Krisztus Szupersztárt, Evitát meg A nyomorultakat.

RM Az operett műfajában viszont lehetett durrantani!

HZS Pontosan! És engem akkor már kétszer kirúgtak a felvételiről, úgyhogy láttam a dolgok pszichózisát. Ki kell ragyogni valahogy! Mást kell csináljak, hogy megjegyezzenek. Úgyhogy harmadjára nem vittem a gitáromat, levágattam a hajamat, felvettem egy zakót, és megtanultam három operettdalt.

Szinetár Miklós, aki akkor a Budapesti Operettszínház igazgatója volt, felvett. Az első órán azt mondta, hogy musicalt ebben az országban százan is tudnak jól énekelni, operettet viszont csak tízen. Megkövetelte, hogy foglalkozzunk a műfajjal. Mivel azonban az operetthez klasszikus hangtípusok kellenek, egyszer csak a bonviván szerepkörben találtam magam, és szinte az összes vizsgánk tenorszerepét én játszottam négy éven keresztül.

A zenei világát az opera, míg a prózát a dráma felől közelítettem meg. Már akkor nagyon érdekelt, hogyan lehet ma operettet csinálni hitelesen. Hogyan lehet úgy megvalósítani, hogy ne sztereotípiákat játsszunk.

RM És hogyan lehet? A hozzád hasonló motoros, rocker srácok segíthetnek közelebb hozni a műfajt?

HZS Nekünk ma az operettek szituációit egészen emberien kell kezelnünk. Ugyanúgy, mint egy Csehovot. Korszerűvé tenni pedig nem azt jelenti, hogy mindenáron modernizáljuk. A ma problémáit megfogalmazni épp elég érdekes és nehéz helyzet, nem kell hozzá laptopokat rakni az előadásba.

Ma, amikor ennyi kérdés merül fel a ki, kicsoda, honnan jön, hová menekül, befogadjuk, elfogadjuk, nem fogadjuk témakörben, akkor Kálmán és Lehár művei hirtelen nagyon is modernné válnak. És közben a történetek zenéi klasszikusok, és A Csárdáskirálynő, akármilyen évet is írunk, mestermű marad.

RM A bonviván azt jelenti, hogy „jó életű”. Te ilyen vagy?

HZS Abszolút. Ha visszagondolok, én az utcazenélés óta a bonviváni létet teljesítem be. A bonviván azt csinálja, amit szeret, és úgy él, ahogy szeretne.

RM Megszállott vagy. De nem csak ha színházról beszélünk. A sportra, főzésre ugyanígy rá tudsz kattanni.

HZS És utána nem szabadulok…. Németországban kaptam rá a bio életmódra, ami ott már tíz évvel ezelőtt előrébb tartott, mint nálunk. Ebből aztán jött a kenyérsütés, szereztem egy gépet is, és nem volt leállás. Érdekelt a dagasztás, a gyúrás, a tésztakelesztés. Odáig jutottam, hogy kis malmot vettem, gabonákat őröltem, és kemencét építettem. És igen, így vagyok a sporttal is, főleg a tenisszel.

RM A ritka időszakok egyike, hogy éppen nem vagy külföldön, nem is próbálsz.

HZS Az elmúlt években nem nagyon maradt idő saját magamra, az ötletek meg csak gyűltek a fiókban. Amikor dalszövegeket írtam az Adagio zenekarunknak, eszembe jutott, hogy én még újságíró-iskolába is jártam, és mennyire szerettem írni, lapot szerkeszteni. Rájöttem, hogy ez is hiányzik. Bezárkózni egy szobába, és órákat szánni valaminek a megfogalmazására.

Sok volt a külföld, a jövés-menés, meg a bemutató. Most, hogy túl vagyunk A denevér-premieren az Operettszínházban, úgy gondoltam, adok magamnak egy kis pauzát, hogy rendezzem a dolgaimat, és van három-négy darabötletem is, amiket végre le kéne írni. Jó lenne egy rendesen megírt önálló est is, amiben van stand-up meg zene.

Most szeretnék egy picit újra abba a termékeny időszakba lépni, természetesen a színház, a futó előadások és a koncertek mellett, ahol megint a magam ura lehetek. Na meg azt is tudni kell, hogy bonviván és musicalhős se lehet örökké az ember. Szerencsés vagyok, hogy én még énekelhetem ezeket a szerepeket.

Címkék: katona, bécs, rocker, musical, polyák lilla, bonviván, rómeó és júlia, dalszöveg, miss saigon, operetténekes, budapesti operettszínház, lemezosztály