Kegyetlen játékok
Az olyan munkacsoportokban, ahol sok nő dolgozik együtt, szinte törvényszerű, hogy megjelenik a pletyka, az intrika, a kibeszélés. Bár a nők egymás elleni áskálódása mindenféle társadalmi színtéren előfordul - gondoljunk csak a játszótéri kismamák ádáz harcaira -, a munkahely kiemelten veszélyeztetett terepnek számít.
A munkahelyi közegben sokszor minden a versengésről, az egyéni érvényesülésről szól, ahol a dolgozók az elismerésért, a magasabb pozícióért bármilyen eszközt bevetve küzdenek. Míg a férfiak nyílt versengéssel, agresszióval igyekeznek előrejutni, és a konfliktusokban is sokkal direktebben képviselik az érdekeiket, addig a nők kifinomultabb eszközökhöz folyamodnak, és inkább pletykálkodni, csipkelődni kezdenek, vagyis egymás háta mögött, alattomos módon lehetetlenítik el mások életét.
A nők jellemzően több érzelmet visznek be a munkahelyükre, és az ottani történések is személyesebben érintik őket. Egy férfi kollégák között népszerű, csinos kolléganő is könnyen kivívhatja a többiek haragját, de egymás fúrása lehet a feszültséglevezetés egyik formája vagy akár egyszerű unaloműző tevékenység is.
„Alig szóltak hozzám”
Sok más szempont mellett a nemek aránya is befolyásolja, hogy egy szervezetben kialakulnak és általánossá válnak-e ezek a jelenségek. Ott, ahol sok nő, és kevés férfi dolgozik együtt, nagyobb eséllyel fordul elő a női intrika, hiszen több a vetélytárs. De az sem feltétlenül szerencsés, ha sok férfi kolléga mellett nagyon kevés a nő, mert ilyenkor a nők könnyen elnyomott szerepbe kerülnek, és a szervezeti kultúra túl férfiassá alakul. Általánosságban elmondható, hogy ha a nemek aránya viszonylag kiegyenlített, akkor a nők kisebb eséllyel kezdik fúrni egymást.
Ági, a harminckét éves marketinges, a saját bőrén tapasztalta meg, milyen kegyetlenek tudnak lenni a női munkatársak. „Egy korábbi munkahelyemen olyan csapatba kellett beilleszkednem, ahol a főnökünket leszámítva, mindenki nő volt. Az első pillanattól ellenségesen fogadtak, alig szóltak hozzám, és szinte egyáltalán nem segítettek benne, hogy megkapjam a munkavégzéshez szükséges információkat. Főleg a közvetlen kolléganőmmel volt probléma, a többiek inkább csak passzívan támogatták.
Sokszor direkt nem osztott meg velem fontos adatokat, rendszeresen ellopta az ötleteimet, az ügyfelek és a főnökünk előtt rossz színben akart feltüntetni. A legfurcsább az volt, hogy mikor kettesben voltunk, egész normálisan viselkedett, de a többiek, és főleg a főnök jelenlétében mindig azon volt, hogy lenyomjon. Egy idő után már gyomorgörccsel mentem dolgozni. Amikor elmondtam a főnökömnek, hogy mi folyik itt, összehívott egy megbeszélést, és próbálta rendezni a konfliktust. A kolléganőm, persze, mindent tagadott, szerinte az egyetlen probléma az én szakmai alkalmatlanságom volt.
Egy idő után elfogyott az erőm, és felmondtam. A kollégáktól később hallottam, hogy az utódom is az én sorsomra jutott.”
Társadalmi és evolúciós okok
Annak, hogy a nők általában nem nyílt agressziót alkalmaznak, részben evolúciós, részben társadalmi okai vannak. A női nemre a kezdetektől fogva nem jellemző a kockázatvállalás és a nyílt harc, s ennek oka az utódgondozásban keresendő: az anyák túlélése a gyerekek, és ezáltal az egész faj fennmaradásának szempontjából elsődleges fontosságú. Erős hajtóerő a magas státuszú férfiak megszerzése is. A piszkálódások következtében az áldozat stressz-szintje növekszik, ez pedig rossz hatással van a teljesítményre, sőt, a termékenységre is.
A szocializáció során a nőket arra nevelik, hogy gondoskodóak, kedvesek, áldozatkészek legyenek, és ebbe a képbe nem férnek bele a nyílt hatalmi játszmák és a nyers agresszió. A nők kifelé igyekeznek engedelmesnek, alkalmazkodónak látszani, így haragjukat sokszor nem fejezik ki nyíltan, hanem a másik háta mögött torolják meg a konfliktusokból eredő sérelmeket. Az idősebb, állandóan pletykáló, és mindenkiről mindent tudó kolléganő és az üvöltöző, agresszív férfi viselkedése tulajdonképpen ugyanúgy a mások feletti hatalom gyakorlásáról szól.
Út a pszichoterrorig
A rosszindulatú híresztelések, bántó megjegyzések, intrikák tehát agressziónak minősülnek, csak indirekt formájuk miatt kevésbé érhetőek tetten, és nehezebb leleplezni őket. Ha a pletykálkodás, egymás kibeszélése nemcsak esetenként, hanem visszatérően (heti rendszerességgel és legalább fél éven keresztül) megtörténik, és a lejárató hadjárat egy kipécézett emberre irányul, akkor munkahelyi pszichoterrorról, azaz mobbingról beszélünk.
A nők sok szempontból még most is hátrányban vannak a férfi kollégákhoz képest, és mind fizetésben, mind előrelépési lehetőségeikben elmaradnak tőlük. Gondoljunk csak az üvegplafon-jelenségre vagy az anyák hátrányos megkülönböztetésére a munkaerőpiacon. Szolidaritás és összefogás helyett sokszor mégis azt látjuk, hogy a nők a kiélezett versenyben egymás ellen fordulnak.
Ha az életet állandó harcnak látjuk, ha azt hisszük, hogy érvényesülni csak valaki másnak a kárán lehet, akkor kegyetlen játékszabályokat léptetünk életbe. Ahhoz, hogy szolidaritásról, egymás segítéséről, kooperációról lehessen beszélni, első lépésben ezen a szemléletmódon kellene változtatni.
Még nincs hozzászólás