Katarina Witt opera- és filmrajongása
Imádom a filmeket. Mindig is érdekelt a képek és a filmek ereje és ránk gyakorolt hatása, mondja a vizualitásért rajongó Katarina Witt. Nem csoda, hogy a nyolcvanas években még azok is megnézték a róla szóló sportközvetítéseket, akik számára a testedzés legfeljebb a busz utáni futást jelentette. Az NDK-s olimpiai és világbajnok műkorcsolyázónő a Stasi kiemelt megfigyeltjeként élte fiatalkorát, de ez sem akadályozta meg a sikerben. A szocializmus egyik szexszimbóluma a kilencvenes években belekóstolt a filmezésbe, korcsolyáját a kilencvenes években többek között Robert de Niro-ra cserélte le, belekóstolt a filmezésbe és az Emmy-díjig jutott. A filmek és a zene szeretete a mai napig átszövi az életét.
„A műkorcsolyázás kemény és nehéz műfaj, sport a legmagasabb szinten. Én épp azért szeretem, mert emellett – a kosztümöknek és a zenének köszönhetően – érzelemmel telített művészi tevékenység is. Kreatív, egyszerre drámai és csillogó sportág. Akárcsak Hollywood. A filmipart ugyanez a kettőség jellemzi” – mondja Katarina Witt, aki saját magát is jellemezhette volna így. Amellett ugyanis, hogy sportolóként megkapott minden szakmai elismerést, ragyogó nő is maradt, aki mindig tudta, hogyan keltse fel a közönség figyelmét. Sokan emlékeznek még az 1988-as kanadai olimpiára, amelyen Katarina a nyertes kűrjével mindenkit a képernyő elé szegezett. A Bizet Carmenjére hibátlanul előadott négy és fél perces show igazi művészet volt.
„A jégkorcsolya olyan, mint az opera. A technikai követelmények mellett nagy figyelmet fordítunk a kosztümre, a dramaturgiára, a látványra is. A zene mindent meghatároz, a végeredmény pedig egy színvonalas vizuális élmény. Mindig felhasználtam az ebben rejlő lehetőségeket. Néha még operára is korcsolyáztunk. A Carmen egyébként egy életen át elkísér. Érzéki, szexi nőt kellett alakítanom, aki szeret flörtölni a férfiakkal. Arra a képre volt szükség, amit Bizet-től ismert a közönség.
Műkorcsolyázóként én magam is flörtöltem a közönséggel, talán ez volt a titka annak, hogy más sportolóknál érzékibbnek véltek. A korcsolyázás mellett játszani is szerettem, kihasználtam a testi adottságaimat. Az volt az álmom, bárcsak az opera műfaja is annyi embert megérintene, mint a sport.”
Nem kellett sokat várni rá, hogy a filmipar is felfedezze a sportolónőt. Három évig tartó amerikai turnéja a filmvászonig vezette, amivel régi álma vált valóra.
Mindazt pedig, amit a jégen tudott, és amitől más volt ő, mint a többi sportoló, filmekben is remekül kamatoztatta. Kitűnt profizmusával. Rengeteg sport-szakmai elismerés mellett az Emmy-díjat is megkapta az 1990-ben bemutatott Carmen a jégen című filmben nyújtott alakításáért.Filmkarrierjét később a Jéghercegnő című balettben folytatta, de játszott a Jerry Maguire és a Ronin című alkotásokban is.
„Érdekes, amit a film tesz velünk.A film a művészet olyan magas szintjét jelenti, úgy képes érzelmeket kiváltani, ahogyan talán semmi más. Egy egész stáb dolgozik azon, a producerektől a színészeken át a zeneszerzőig, hogy a néző teljesen az alkotás hatása alá kerüljön. Nekem nincs kedvenc filmem vagy rendezőm, mert magáért a műfajért rajongok. A francia művészfilmekért, az amerikai sorozatokért, de a musicalekért is. Nagyon szeretem például a német filmeket.
Ezt is a sporthoz hasonlíthatnám: akár egy döntő közvetítését, akár egy operát néz az ember, mindkettő kiragadja a hétköznapokból, és átemeli egy másik világba. Álmokat közvetítenek,aminek köszönhetően a néző eltávolodhat picit a hétköznapoktól. Most például a House of Cards (Kártyavár) című sorozat a kedvencem. Realisztikus film, a politika világát ábrázolja igen feszült és izgalmas módon. Egészen magával ragad, ahogy a szereplők a cselszövések csúszós talaján egyensúlyoznak.Olyan ez is, mint a jég.”
A szocialista sport egykori legszebb arca a mai napig gyönyörű. Ötvenévesen legalább egy húszast letagadhat, mosolygós, kedves és türelmes. Az aktív sporttól a kilencvenes években visszavonult, azóta vérbeli üzletasszony: jégrevüket szervez, szakkommentátorként dolgozik, könyvet írt, televíziózik, s egy mozgáskorlátozott sportolókat támogató alapítványt vezet.
A mai napig gyűjti a bókokat az 1998-as Playboy-címlapfotójáért, mikor a műkorcsolyabajnok képeinek közlésével az újság Marilyn Monroe óta minden idők eladási rekordját megdöntötte. Ma már más jelenti számára a sikert, mint egykor. Az elengedésen dolgozik.
„Számomra az a kihívás most, hogy megtanuljak büszkének lenni arra, ami volt. Korcsolyázóként és színészként sok mindent megéltem, de most sem ülök a babérjaimon. Ma is fontos a számomra, hogy sikereket érjek el a munkámban, de nincs már igényem arra, hogy a legjobb legyek. Megpróbálom csak élvezni az életet, mert mindazt, amit lehetett, én már elértem.”
Még nincs hozzászólás