Kánikula gyerekkel
Pelenkában futkosó boldog csöppségek a játszón, felszabadult szülők tekintetétől kísérve. Valaha így képzeltem a nyarat, amikor majd gyermekem lesz, azonban a valóság egészen másképp fest.
Aki ismer, tudja, hogy a nyár nagy rajongója vagyok, imádom a meleg időt, szeretek rövidnadrágban, pólóban sétálni, fagylaltot enni, jégkását szürcsölni, és szinte bármi olyat tenni, ami csakis a nyárhoz köthető.
Szóval egész életemben arra vágytam, hogy olyan helyen élhessek, ahol a hideget csak könyvből ismerik, és a tavaszias időnél nincs is hűvösebb, mint például a Kanári-szigeteken.
De arra egyáltalán nem számítottam, hogy az általam úgy szeretett nyári meleg, az őrületes kánikula mennyire megkeseríti majd egyszer az életemet. Legalábbis Csanád fiamét, így pedig a családunkét is.
Napközben a parkban, az árnyékban, a játszótéren még elvan a kislegény, aki továbbra is hihetetlen ütemben növekszik, cseperedik, ám a délutáni alvások ideje a felére csökkent, sőt, ki is maradt, amióta a meleg beköszöntött.
Mondanom sem kell, hogy ez bizony mivel is jár. Türelmetlen, ingerült, nyűgösködik, és hasonló más finomságokkal kényeztet minket. A percek olyannyira óráknak tűnnek ilyen helyzetben, hogy lényegében egy soha véget nem érő lassított felvételben érzem magam reggeltől délig, vagy kora délutántól estig.
Hiába próbálkozik az ember minden jól bevált módszerrel, egész egyszerűen nem tudja megnyugtatni, foglalkoztatni a gyermekét, akinek csak annyi a baja, hogy álmos, kialvatlan, ezért csapkod, tör-zúz, képtelen lekötni magát.
Kéri, hogy vedd fel, ám amikor felveszed, sír. Kéri, hogy tedd le, amikor viszont leteszed, visít. Közeledve az estéhez, felgyorsulnak az események, és csak elérkezik az altatás ideje, melyet annyira várunk már ebben a helyzetben a feleségemmel.
Pedig tényleg bevetünk mindent, azért is például, hogy elfogadható legyen a szobájában a hőmérséklet. A redőny leengedve, ventilátor bekészítve, a délutáni alvás előtt egy lazább fürdetés is jöhet.
Aztán amikor végre elalszik, euforikus öröm jár át minket Krisztinával. Mintha hatalmas, óriási teljesítményt értünk volna el, mintha egy hosszú projekt végére tettünk volna pontot, vagy legalábbis mintha életünk fő művét készítettük volna el.
Bár ez az utolsó tétel még igaz is, hiszen a kislegény, aki végre elszenderül, és remélhetőleg hosszú órákon át ezt teszi, egyértelműen a fő művünk, már ha mondhatom így. Persze még a közös út elején járunk, nyilván rajtunk múlik, hogyan alakítjuk, formáljuk, és az is, hogy végül elmondhatjuk-e majd: be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen…
Még nincs hozzászólás