Jó, de ez teljesen más...
Amikor még nem voltak csemetéim, döbbenten tapasztaltam, mi mindent megtesznek a szülők, de legfőképp az anyák a gyerekeikért. Már akkor elhatároztam, hogy nálam majd máshogy lesz, a józan ész határait soha nem fogom túllépni, hiszen a kényeztetés a gyereknek se jó.
Közhely, de minden szülő a legjobbat akarja a gyerekének, mindegy, mennyi idős az. Legyen akár újszülött, csecsemő, kisiskolás… de még a harminc felettiekért is bármit megtesznek. Persze én is így vagyok ezzel, de azért vannak határok! Olyat, amit például az egyik barátnőm vállalt, hogy körbeugrált a szobában, és közben brekegett – mert azt játszotta, hogy kitalálja-e a gyerek, milyen állatot utánoz –, én soha nem fogok tenni!
És ezt be is tartottam. Évekkel később, amikor magam is anya lettem, mekegtem és brummogtam, de ez teljesen más, mert beteg volt a kicsikém; valamivel fel kellett vidítanom.
Később azzal szembesültem, hogy nincs időm velük együtt írni a leckét. Tanuljanak meg tanulni! Tegyenek szert felelősségérzetre, tudják, hogy mi az ő dolguk! Segíteni persze kell, na de helyettük megcsinálni bármit is? A szülő csak árt nekik azzal, ha megírja helyettük a leckét.
Azt a matekfeladatot például, amiben azt kérdezték, mennyi idő alatt telik meg egy medence, mikor egyszerre folyik a víz abból a két csapból, amelyikből ha külön folyna az A csap, akkor 20 nap alatt, a B csappal pedig 12 és fél nap alatt lenne tele. Én se azért számoltam fél éjjel, hogy megcsináljam a gyerek helyett, egyszerűen érdekelt a példa megoldása. A gyógynövénygyűjteményét se azért állítottam össze, mintha ő nem tudta volna. Csak annyi a leckéje, hogy nem maradt szegénykémnek ideje.
Az is nevetséges, manapság hány különórára járatják őket! Éveken át fuvarozzák a gyerekeket, aztán amikor nagyobbak lesznek, már csak arra emlékeznek, hogy hova nem vitték őket. Számon kérik, miért nem járhattak balettra, portugálra, hímző- és szövőtanfolyamra, szolfézsra, oboára, virágkötészetre, vívni, öttusázni és karatéra. Na, én ilyet nem csinálok. Maximum egy kis angol, német különóra, úszóedzés, zongora… és gombaismeret.
Hát még a kamaszok! Őket elviselni! Ilyenkor az anyának egy csomó új dolgot kell tanulnia. Például hogyan mulasszon el egy pattanást a kamaszlány bulija előtt fél órával, vagy hogyan mossa, vágja és fésülje újra lánya haját öt perccel azután, hogy megjött a fodrásztól. Mert ami ott még jó volt, otthon már nem az.
Ebben a korban az iskolai feladatok is nehezebbek, de persze ez az ő gondjuk, ilyenkor már nem kell segíteni nekik. Igaz, megírtam a fiam fogalmazását a reformkor nagyjairól, de az teljesen más, hát el volt törve a keze – igaz a bal, ő pedig jobbkezes, de úgy is nehezen ment neki az írás.
Az sem helyes, ahogy a szülők a kamaszok étkezési szokásaihoz alkalmazkodnak. A lányok ugyanis, amint betöltötték a tizennegyedik életévüket, fogyókúrázni kezdenek. Az anyák pedig segítenek ebben. Egyszer én is bedőltem ennek, de az történt, hogy amint elkezdtem valami "könnyű kis nyári” zöldséget készíteni neki, a fiam rögtön ideges lett. Ő ugyanis utálja a laza ételeket, neki valami férfias kell. Csupa olyan, amit még én sem eszek, például csülök, pacal vagy borsos tokány.
Aztán olyan jól sikerült ez a cupákos dolog, hogy a fogyizó lányom megette az egészet, mielőtt a fiam hazaért volna. Így neki csak a könnyű kis nyári zöldség maradt.
És az anyák mindent megbocsátanak nekik! Ha nem porszívóztak ki, ha nem vitték le a szemetet, ha a havat csak a kapu elől hányták el… Ugyanakkor még a legelemibb kérdéseinkre se kapunk választ tőlük. Ha véletlenül mégis megszólalnak, biztos, hogy visszabeszélnek. Na, velem ezt nem tehetik meg! Én soha nem kérdezem meg egyiküktől sem, hogy "mindig tiéd az utolsó szó?", mert erre az egyetlenegyre biztosan válaszolnának.
Egyetemista korukban se jobb a helyzet. Egy barátnőm éjjel kettőkor állt neki a fia kedvenc ételét főzni, aki akkor érkezett haza. Én ilyet soha! Akkor éjszaka azt a kis töltött csirkét is csak azért hoztam össze olyan gyorsan, mert majdnem kész volt. Már csak a tölteléket kellett összekeverni, megtölteni a csirkét, és be a sütőbe. Igazán semmiség.
Hát még az unokák! A legtöbb anyánál, illetve nagymamánál ott szabadul el a pokol. Ezerszer többet megtesznek értük, mint a gyerekeikért. Például megengedik, hogy a szobában labdázzanak. Én ilyet sose tennék. Igaz, a múltkor lerúgták a velencei csillárt, de csak mert odakinn esett. Megengedtem, hogy gurigázzanak a labdával, és magasra gurították.
Azt sem szeretem, ha válogatnak. Én nem főzök ezerféle ételt, azt kell megenniük, ami van. Nemrég ugyan a kisebbik unokám nem akarta megenni a tökfőzeléket. Nagyon sápadt volt, kivételesen sütöttem neki egy kis húst. De azt sem ette. Volt otthon túróm, gondoltam, hátha a túrógombóctól jobban lesz. De a gombóc sem kellett neki. Még a lekváros palacsintától sem kapott étvágyat. Olyan sovány ez a gyerek! (Igaz, egy óra múlva jóízűen befalta a tökfőzeléket.)
Most be kell fejeznem az írást, mert holnap jelmezes szülinapi bulija lesz a lányunokámnak. Ő sellő akar lenni. Már tegnap belekezdtem az uszonyába. Alufóliából vágom ki a pikkelyeket, és ráragasztom egy lepedőre, amit majd deréktól lefelé maga köré teker. Az első sor már megvan… reggelre biztosan végzek…
Még nincs hozzászólás