Jazz+Az 20 év után is őszintén tudnak együtt zenélni
A lányok akarták jobban, de igazából Geszti Pétert sem nagyon kellett arról győzködni, hogy húsz év után újra összeálljon - egy koncert erejéig - a legendás Jazz+Az. A zenekar teljes klasszikus felállásban: Kozma Orsival, Váczi Eszterrel, Behumi Dorottyával, Geszti Péterrel és Dés Lászlóval 2020. január 17-én ad koncertet a Budapest Arénában.
- Ahogy így rátok nézek, olyan, mintha nem is húsz év, csak mondjuk kettő telt volna el a Jazz+Az felbomlása óta. Mi történt veletek azóta?
Váczi Eszter: Szülők lettünk, ezt mindenki nevében mondhatom. Én a jazz tanszak után elvégeztem az arabisztika szakot az ELTE bölcsész karán. Ez egy fontos irány számomra, de továbbra is a zene játssza a főszerepet az életemben.
Eddig négy lemezünk jelent meg. És ugyan hárman háromfelé jártuk, járjuk útjainkat, 20 év alatt megmaradt a nem csupán jó, nagyon jó barátság.
Kozma Orsi: Tényleg nem szakadtunk el egymástól. Sőt, valahogy úgy alakult, hogy mind a hárman szinte egy időben állapodtunk meg. Nekem is születtek gyerekeim, ikrek, a lányok már hatévesek. Közben elkészítettem négy szólólemezt és három jazzlemezt.
A Jazz+Az után a Cotton Club Singersbe kerültem, de hét év után kiváltam, és elkezdtem a saját utamat járni Szakos Krisztián zeneszerzővel. A lányok annyira az életem részei maradtak, hogy amikor ezt a döntést meghoztam, tőlük kértem tanácsot.
Amúgy nem jellemző rám, hogy csak úgy megmaradok a fenekemen. A popkarrierem mellett ezért is lett egy jazzkvartettem. Sok minden érdekel! Ha jön egy izgalmas felkérés, és úgy érzem, összetalálkoztunk, akkor elvállalom. Legyen az egy musical vagy egy világzenei produkció.
Behumi Dóra: Természetesen én is maradtam a zenénél. Amikor véget ért a Jazz+Az, akkor már a kezemben volt két diploma. Klasszikus fuvolista és jazzénekes szakon végeztem. A két szakot egyszerre vittem, úgyhogy az iskolából elegem is lett egy időre.
Sok szólóestem volt mint fuvolista, de szimfonikus zenekarba mégsem mentem el játszani. 15 évig tanítottam fuvolát, aztán amikor terhes lettem, abbahagytam. Később nem is mentem már vissza. Volt egy 10 év az életemben, amikor csak úgy be-beestek dolgok.
Volt egy jazz-zenekarom, amely most újra összeállt – lett egy kislemezünk, és elkészült a videoklip is –, úgy tűnik, én ilyen későn érő típus vagyok. De dolgoztam nyolc évet egy budapesti rádiónál, több műsorom is volt, nagyon szerettem. Ami pedig meghatározó feladat az életemben, hogy 2009-ben csatlakoztam a Budapest Bárhoz. Azóta is énekelek ott.
- Nagyon érződik, hogy szoros köztetek a kötelék. Hogy lett akkor vége a zenekarnak?
Geszti Péter: Ez nem egy közös döntés volt, hanem inkább az enyém és Dés Lacié. A Jazz+Az egy luxustermék volt egy olyan korszakban, amikor a magyar könnyűzenében nagyon sok színvonalon aluli popzenei produkció készült.
Ezt a zenekart működtetni és fenntartani sokkal több munka volt, mint hittem. A marketing része már elvette a figyelmemet, és nem arra koncentráltam, amit igazán szerettem, vagyis a zenélést. A másik probléma az volt, hogy három generáció dolgozott együtt: a lányok, Dés Laci és én.
Ez nem volt olyan egyszerű a hétköznapokban, más tempó, más ízlés, egyre gyakoribb lett a feszültség. Annak ellenére, hogy mindenki nagyon profi volt, és nagyon akarta ezt, mégis voltak nehéz pillanatok. Aztán egyszer csak eljutottunk egy olyan pontra Déssel, hogy ha ez továbbra is így marad, akkor félő, hogy egy komolyabb összeveszés lesz belőle.
Ezt szerettük volna megelőzni. A lányok ennek – ha úgy tetszik – az áldozatai lettek, és nem nagyon volt más választásuk.
- Ki hogyan élte meg ezt a döntést?
Eszter: Én úgy emlékszem, hogy benne volt a levegőben. Engem nem érintett annyira drasztikusan. A feszültség sokszor már tapintható volt, és valahol lehetett sejteni, hogy be fog következni a ’szakítás’. Nekem akkor már megvolt a Szörp zenekar, és megnyugtató érzés volt, hogy ugyanúgy folytatom velük a klubozást.
Számomra a Jazz+Az egy projekt volt, persze nem mindennapi léptékű és színvonalú, amiről tudtam, hogy előbb-utóbb vége lesz. Talán az is könnyebbé tette a lezárás érzését, hogy soha nem tudtam azonosulni a sztársággal, amivel akkoriban járt az életünk.
Orsi: Nekem viszont olyan volt, mintha kicsit kihúzták volna a talajt a lábam alól. A mi lesz most érézése. Szinte fel sem fogtam. Igaz, azt is nehezen, ami abban a két évben történt, amíg volt a zenekar. De aztán, hogy ebből hirtelen semmi… Mintha légüres térbe zuhantam volna.
Dóra: Érdekes, én egyáltalán nem így emlékszem. Engem sem lepett meg a dolog. Csak sodródtunk az eseményekkel. Arra sem emlékszem, hogy volt-e valamilyen nagy bejelentés. Most így 20 év távlatából visszanézve már nagyon érdekes. Óriási a különbség, és azt érzem, hogy most egész más már a megítélésünk.
Péter: Azért ez annyira vicces, hogy mindenki másképp emlékszik. Az a két év, amíg hasított a Jazz+Az, hatalmas változást hozott a lányok életébe. Én mindezt már megéltem a Rapülőkkel. Tudtam, hogy ez nem csak fizikailag, hanem lelkileg is megterhelő, és ezeken át kellett a lányokat segíteni.
Meg kellett tanulnom azt, hogy az én ambíciómból fakadó projektnek – ami azért jött létre, mert Déssel akartam zenélni – vannak emberi tényezői. Itt volt ez a három lány, és én felelősséggel tartoztam értük a zenekarban.
- Nem aggódtál, hogy mi lesz velük a későbbiekben?
Péter: Aki tehetséges, az él a lehetőségekkel, én ezért nem aggódtam a lányok további sorsa felől. Ez egy intellektuálisabb zenei kaland volt, mint a Rapülők, és jó, hogy megtörtént.
Az a nehéz az idő múlásával, hogy egyre kevesebb ember fér bele abba a körbe, amit igazán el tudsz fogadni, és ahol téged elfogadnak. Éppen ezért nagyon kell becsülni azt, ami ezen a körön belül van, mert ez mindig szűkül. A Jazz+Az tagjai és az egykori jó érzés az életemnek ezen a körén belül maradtak, értékesek, számomra kedvesek.
- És nem bántad meg soha, hogy a befejezés mellett döntöttél?
Péter: Jó ideig nem. Igazából ma sem feltétlenül azt bánom, hogy szétmentünk, hanem azt, hogy nem foglalkoztam többet zenével az életemben. Ma már azt látom, hogy a legtöbb örömet és inspirációt a dalszerzés és a színpadi lét jelenti, együtt lenni a zenészekkel.
Én egyre több mindenből kihúzom magam, és utálok olyasmit csinálni, amiben nincs valami egyszerűség és őszinteség. Csak azt tudom jól csinálni, amiben jól érzem magam. A Jazz+Az most újra ilyen.
Dóri: Igaza van Péternek. Hiába telt el 20 év, minden sokkal jobb lett, és sokkal őszintébben ülünk most itt, mint 20 évvel ezelőtt.
- Mennyire volt egyértelmű, vagy kinek az ötlete volt, hogy egy koncert erejéig újra összeálljatok?
Eszter: Karácsonykor és nagyobb ünnepekkor mindig összejárunk. Ilyenkor előszeretettel bujtogatjuk egymást, és akár jelentkeztünk Péternél vagy Lacinál ilyen-olyan, inkább vicces utalásokkal, amik valójában nem is annyira tőlünk eredtek.
Valójában folyamatosan visszatérő jelenség volt a zenekar feloszlása után, hogy ismerősök, barátok, ismeretlenek időről időre számonkérték rajtunk, hogy mikor áll újra színpadra ez a formáció. Nem rajtunk múlt.
Péter: Lényegében Dés Lacit kellett meggyőzni, hogy legyen egy újrakezdés, és hogy ő is ráérjen. Aztán egyszer csak meglett a közös akarat és a közös idő.
- És megszületett a dátum és a helyszín: 2020. január 17. Budapest Aréna. Hogyan készültök?
Dóri: Hát mi a ruhákkal nagyon, azokat már varrják. Sőt, én az interjú után szaladok is próbálni.
Péter: Lényegében egy év munkája van abban, hogy januárban ez a koncert megvalósul. Már van egy színpadterv, amit elfogadtunk, bár van még egy-két elképzelésem a show-elemeket illetően, de nyilván ezeket is megbeszélem a lányokkal és Lacival.
November-decemberben már egyre több lesz a zenekari és énekpróba. Szinte az összes dalunkat eljátsszuk, de lesznek meglepetések is: olyan dalok, amelyeket akkoriban nem játszottunk. Egy ilyen koncertet csak úgy tudunk elképzelni, hogy tele lesz élő zenével, nagy nevetésekkel és érzelmi rácsodálkozásokkal.
Nyugodtan mondhatom, hogy nemcsak a tudásunkat tesszük bele, hanem a szívünket és lelkünket is.
Még nincs hozzászólás