Itt vagyok, megérkeztem!
Több mint tíz éve állandó jelenség a köztévé képernyőjén, kedves, összeszedett, és mindig felkészült. Sok ezer órányi élő adással a háta mögött is mindennap hálát ad azért, hogy azt csinálhatja, amit szeret. Morvai Noémi a munkájában maximalista, anyaként pedig megengedi magának, hogy csak elég jó szülő legyen.
RIDIKÜL MAGAZIN Jogásznak készültél, végül kommunikáció szakon kötöttél ki, pótfelvételivel. Emlékszel, mi fogott meg az újságírásban?
MORVAI NOÉMI A dédnagymamám kiskoromban sűrűn mondogatta: „Meglátjátok, ebből a gyerekből bemondó lesz!" Akkoriban fogtam a tévéújságot, elé álltam, hogy „mama, olvashatok neked?" – és azzal a lendülettel elkezdtem felolvasni a Magyar Televízió műsorait. Beszélni is mindig szerettem, máig lyukat dumálok bárki hasába. A dédnagymamám volt az első, aki ezt észrevette. Sajnos nem érhette meg, hogy az lettem, ami.
A jogi kart pedig apukámmal együtt találtuk ki, szerettem, amikor közös célokat tűztünk ki. Apu soha nem erőltetett semmit, de mindig úgy tudott feltüntetni dolgokat, hogy az számomra vonzó legyen: vérbeli pedagógus. A mai napig egyébként ő az egyetlen, aki a nagyon eleven Matyi fiammal úgy tud bánni, hogy egyből csend és nyugalom van. Úgy teszi kívánatossá számára mondjuk a rendrakást, hogy azt a gyerek örömmel csinálja.
Így voltam én is a jogi karral: mindent megtettem, hogy összejöjjön. Csakhogy a felvételin annyira kívülállónak éreztem magam, hogy bár az írásbelimre maximális pontszámot kaptam, a szóbelire be se mentem. A kommunikáció–töri szak nem hangzott rosszul, nézzük meg, gondoltam. Aztán nagyon megszerettem a légkört, a tanárokat, mindent. Pontosan olyan főiskolai életet élhettem ott, amire mindig vágytam. És az is lassan mocorogni kezdett bennem, hogy nem annyira a nyomtatott sajtó érdekel, hanem inkább az elektronikus média.
RM Exhibicionista gyerek voltál?
MN Szerintem igen. Cserfes voltam, nem illetődtem meg, ha szerepelnem kellett. Az általános iskolában is mindig engem küldtek a színpadra a tanáraim, minden Kazinczy-versenyt megnyertem. Élveztem, ha a figyelem rám összpontosul. Amikor először kamera elé kerültem, már az első másodpercekben éreztem, hogy igen, itt vagyok, megérkeztem! Nem volt lámpalázam, nem izgultam soha.
RM Élő műsorokban sem?
MN Soha. Inkább úgy éreztem magam, mint egy versenyló, aki alig várja már, hogy engedjék, mehessen, futhasson. Amikor lemegy a főcím, kigyullad a piros lámpa, mindig azt érzem: Végre! Imádom, amit csinálok. Mindennap hálát is adok a Jóistennek érte.
RM Térjünk vissza oda, amikor először kamera elé kerültél. Hogy történt?
MN A barátnőm szólt, hogy látott egy újsághirdetést, a Duna Televízió keres szerkesztőket, műsorvezetőket. Akkoriban egy belvárosi butikban voltam eladó, egész nap állni kellett, mert ez volt az elvárás. Ráadásul luxusbutik lévén a vevő olyan ritka volt, mint a fehér holló. Napi 10-11 órát álltam, a lábam irtózatosan fájt, emlékszem, onnan rohantam a próbafelvételre. 2200 jelentkező közül hívtak be huszonvalahányunkat kamerapróbára, és engem vettek fel egyedül.
RM Aztán hamarosan a Kívánságkosár műsorvezetője lettél, és - bár időközben megszűnt - a mai napig leginkább ezzel a műsorral azonosítanak. Ez jó érzés?
MN A Kívánságkosár volt az a műsor, amit gyakran lesajnáltak, ezt kicsit igazságtalannak érzem a mai napig. A nézők is nagyon kedvelték, azt a fajta szeretetet sehol másutt nem kaphattam volna meg, amit ott. Hatalmas rutint adott, hatezer órányi élő adás biztosan mögöttem van. Annyiféle emberrel beszélhettem: tudósokkal, diplomatákkal, államfőkkel…
Sok mindent kipróbálhattam: sütöttem élő adásban kürtőskalácsot, lovat szerszámoztam, az Anna-bálok alatt a konyhában cukrászkodtam, a Herendi Porcelánmanufaktúrában békát festettem, egyszóval rengeteget köszönhetek neki. A nóta csak egy körítés volt, ami mögé valódi tartalmat tudtunk csempészni. Ezt tartom én valódi közszolgálatnak.
Fontos volt a Duna TV-s szerkesztők egészséges magyarságtudata is, ami arról szólt, hogy kutasssunk a gyökereink után, nézzük meg, honnan valók vagyunk. Csak akkor ismerhetjük a helyes irányt, ha azt is tudjuk, milyen a múltunk, mibe kapaszkodhatunk. Ebből a szempontból úgy érzem, a gyalázatos trianoni döntés valahol a megmaradásunk záloga is lehet. Amit az erdélyi, a délvidéki, kárpátaljai, felvidéki és burgenlandi magyarok megtartottak a magyarságukból, azt mi most mind „visszatanulhatjuk”. Olyan ez, mint a néptánc vagy a népi kultúra.
RM Az a fajta felhajtás, ami a kereskedelmi tévés műsorvezetőket körülveszi, hiányzott valaha?
MN Őszinte leszek: az anyagi megbecsülést leszámítva, nem cserélnék velük semmiben. Engem nem érdekel a címlap, általában elutasítom a bulvárlapok megkereséseit. Ha épp nem dolgozom, szeretek civil lenni. A karrier szó nagyon hangsúlyos mostanában, de én inkább az életem élném, nem a tévés Morvai Noémi „karrierjét”.
RM Az életed most már családban teljes, pár éve megtaláltad a párod, azóta két gyermeketek született. Hogyan indult a történetetek?
MN Egyszer csak berobbant az életembe. Évek óta egy helyen dolgoztunk, de nem történt köztünk semmi. Persze, felfigyeltem rá korábban is, feltűnő jelenség volt, fekete, magas, jó tartású, nem lehetett nem észrevenni. De mindkettőnknek megvolt a saját élete, és évek teltek el így.
Aztán valahogy egyszerre mozdult meg bennünk valami. Egyre többet beszélgettünk a folyosón, és amikor egyszer elment nyaralni két hétre, rájöttem, hogy hiányzik. Ez a legszebb szerelem az életemben. Boldog és büszke vagyok, hogy ő a gyerekeim apja. Nagyon jó partner, akivel szellemileg is egy síkon tudunk mozogni. Mindkettőnknek fontos a spontaneitás, kalandos lelkek vagyunk. Szeretünk csak úgy felpakolni és nekivágni a világnak, nem törődni vele, mit hoz a holnap, csak menni.
RM Ezt a fajta szabadságot meg lehet élni két kisgyerek mellett?
MN Nem igazán, és vannak is emiatt nehézségeink. A szakmája mellett ő zenész is, nagy a szabadságigénye. Kicsit nehezen viseli ezért a családosdit, a vele járó kötöttségeket és korlátokat. Próbálok neki segíteni ebben. De tény, hogy a gyerekek elveszik az ember szabadidejét, és megeszik az idegeit néha, amit nem tud mindenki könnyedén feldolgozni.
Tudatosítani kell, hogy ez egy átmeneti állapot. Fel is ajánlottam, hogy akár költözzön külön egy kis lakásba egy ideig, ahol egyedül lehet, és szabadon alkothat. Ugyanúgy együtt lennénk, és család maradnánk, csak neki volna egy kis privát szférája. Nem élt ezzel, pedig én tényleg engedtem volna.
RM Anyaként milyennek látod magad?
MN Matyi fiam fél éjszakánként, hogy vihar lesz, és dörög és villámlik majd. Hiába mondom neki, hogy nem lesz éjjel vihar, mert szép kék az ég, akkor sem akar külön aludni. Úgyhogy mostanában ott alszik mellettem, én elnézem az arcát, és megkövetem álmában, hogy ne haragudjon, amiért napközben ezt vagy azt mondtam vagy tiltottam, vagy ideges voltam… Szóval nem vagyok tökéletes anya, de próbálok „elég jó” szülő lenni.
A közös programot, a beszélgetéseket tartom a legfontosabbnak, mert még emlékszem rá, milyen volt gyereknek lenni. Ebben nagyon tudatos vagyok, hogy benne legyek a bolondozásokban, és minél többet kacagjunk. Matyi kedves, szellemes, jólelkű gyerek, emellett nagyon eleven, és gyakran szófogadatlan.
Egyik este azt mondta: „De anya, nekem annyi dolgom van, amit meg kell csinálnom, hogy nem bírok szót fogadni!" Valahol meg lehet őt érteni. Próbálom nem korlátozni, akadályozni, miközben éppen felfedezi a világot, még ha ez néha elég idegőrlő is (nevet).
RM Mi az, amiben leginkább megváltoztatott az anyaság?
MN Nagymértékben alább adtam a komfortomból. Sokszor még ahhoz sincs erőm esténként, hogy bekrémezzem a kezem, inkább egyből alszom. Ezen túl, azt hiszem, sokkal lágyabb lettem. Rólam mindig hajlamosak voltak azt gondolni, hogy hűvös és távolságtartó vagyok, pedig nem. De a gyerekek születése előtt valahogy sokkal kevésbé tudtam áramoltatni a szeretetet. Most már ez is könnyebben megy.
Nekem az volt a nagy kérésem a Jóisten felé, amikor megtudtam, hogy baba növekszik a hasamban, hogy adjon elég türelmet és bölcsességet ahhoz, hogy én tanuljak a gyerekeimtől, és ne akarjak rájuk erőltetni olyat, ami még nem az övék. Hiszek abban, hogy a gyerekek úgy születnek a világra, hogy sokkal nyitottabbak, még tudják a nagy igazságokat, még egyek az univerzummal. Próbálok úgy rácsodálkozni a gyerekeim létezésére, mintha egy mozit néznék.
Hosszan tudom nézni, ahogy az egyéves kislányom fogja a kavicsokat a kertben, elmélyülten szemléli, majd bepakolja őket a fölsője alá. És amikor már sokat begyűjtött, akkor magához öleli őket, és boldogan mosolyog.
RM Teljesnek tűnik az életed. Mi az, amire mostanában leginkább vágysz?
MN Nem is tudom, én most repkedek. Mindig is repkedtem, de most a két gyerekkel pláne. Ja, meg éneklek ám! Régóta vonzott az éneklés, de amikor Zizivel, a kislányommal várandós voltam, most vagy soha alapon úgy döntöttem: belevágok az énektanulásba. Cserháti-dalokat éneklek, meg régi örökzöldeket, és nagyon élvezem. Fellépéseim is vannak, a legutóbbin ott volt Kalmár Magda Kossuth-díjas operaénekes, aki meg is dicsért. Nem egy folyton dicsérő típus, szóval nagyon jólesett.
RM Tehát a jövőben sanzonénekesnőként is találkozhat veled a nagyérdemű?
MN Simán előfordulhat (nevet).
RM Mennyire vagy céltudatos?
MN Inkább olyan vagyok, aki kihasználja a lehetőségeket. Nem tudom magamat menedzselni, és nem vagyok jó diplomata sem. Ha viszont szembe jön velem egy feladat, azt mindig a legjobb tudásom szerint végzem el. Talán azért, mert kényelmes vagyok, de nem tudok „kijárni” magamnak dolgokat. Szerencsére valakinek mindig tetszett az, amit csinálok, így jutottam előrébb. A Jóisten szeret engem, mert bár nem törtetek a céljaim után, valahogy mégis mindig az van, ami jó nekem.
Még nincs hozzászólás