'...így kellett történnie.'

2014. február 27. | Írta: Halász Judit | 1 komment

Csala Zsuzsát az utóbbi időben nagyon nehezen lehetett otthonról kimozdítani. Ezért nagyon boldogok voltunk, amikor bólintott a felkérésünkre, hogy eljöjjön a Ridikül című műsorba, vendégnek. A "mindent csak mértékkel" című adásba vártuk. Szokás szerint előinterjúztam vele. A szenvedélyeiről és az elképesztő munkamániájáról kérdeztem. Most is nagyon kedves és vicces volt, mint mindig. Másfél órán át beszélgethettem vele. Ez volt az utolsó interjúja, amelyet január 29-én adott a Ridikülnek.

- Hogyan tölti mostanában a napjait?

- Ma már csak itthon ülök, fáj a lábam, alig tudok járni, szinte semmi sem történik velem. Egyetlen szenvedélyem maradt, a Ridikül című műsor, még az éjszakai ismétlést is megnézem. Boldog vagyok, ha régi barátokat látok a képernyőn.   Néha veszekszem a tévéműsorral, ha valamivel nem értek egyet, olyankor még ordítok is, de nagyon szeretem a műsort.

- Eltanácsolták a Színművészetiről, ez akkor nem szegte kedvét?

- Harmadéves koromban kirúgtak a főiskoláról és az Állami  Faluszínházban kezdtem játszani,  az volt akkor a „színész gulág”. Rengeteg tehetséges ember volt körülöttem,  akik nem kaptak lehetőséget más színházaknál. A nulláról kezdtem, és alig egy év alatt ismert lettem.

- A Vidám Színpadnál  negyven éven át volt társulati tag, de még ebben az időszakban is a vidéket járta.  Mi volt az oka, hogy ennyi mindent elvállalt?

- Egy időben a naptáram volt a bibliám,  reggeltől estig be volt osztva az időm, az előadások után éjszakai mulatókban léptem fel. Volt egy rózsaszín hakniruhám, mindig azt hordtam.  Kovács Kati egyszer megjegyezte: jó ez a kis ruha, erre én, addig látod rajtam, míg meglesz a házam, ahol kutyákat tarthatok.  Később Kati mindig megjegyezte, látom, még nincs kész a ház. Aztán meglett az álomház, és a kutyák is, de mikor a Vidám Színpad megszűnt, el kellett adnom azt, amire az egész életemet feltettem.

- Híres volt a babonáiról, ezek ma is megvannak?

- Nagyon babonás vagyok, ha valamit a másik szobában hagyok, akkor nem megyek vissza, mást küldök érte. Régen, amikor fekete macska szaladt át előttem az úton, kiszálltam az autóból és háromszor körbejártam. Egyszer meglátott Csákányi László, ahogy keringek a kocsi körül. Szégyenemben rugdostam a kerekeket, mintha defektem lenne.  Színpadra csak úgy léptem be 50 évig, hogy ki volt jelölve egy férfi, aki háromszor rácsap a fenekemre. A legtöbb darabban Straub Dezső volt a csapkodóm, előfordult, hogy lekéstem a belépőmet, ha nem ért oda időben.

- Szeret a múltbeli dolgokon merengeni, nosztalgiázni?

- Az ember megöregszik, talán bölcsebb is lesz, de már csak múlt időben tudok beszélni, előre nem látok.  Fónay Márta mondta nekem az egyik utolsó beszélgetésünkben, hogy mennyi mindent megbánt az életében. Nagyon megérintett  ez a mondata, mert igaza volt. Nem szabad az embernek végigrohannia az életét, mert öregségére alig marad meg valami. Sokat töprengek azon, hogy megérte ez az egész? Nagyon sokat voltam távol a családomtól, szinte csak aludni jártam haza, annyit dolgoztam. Most itt ülök a fotelban és mi maradt? A házam is elment, itt lakom egy ártéri épületben. Ha van isten, akkor most azért büntet, mert annyira hajtottam magam. „Most szaladj - súgja nekem -, amikor már ilyen vacak  a lábad…” De nem vagyok életunt, tudnék tanácsot adni a fiataloknak: hogy vigyázzanak, ne rohanjanak!  Mégis, azt hiszem, hogy szerencsém volt, gyönyörű, izgalmas életem volt, és mindennek így kellett történnie.