Huszonnégy hétre született
Amikor megszületett, Boglárka hétszáztíz grammot nyomott, és 30 centi hosszú volt. Nem tudja senki, hogy a kislánynak miért is volt olyan sürgős a világra jönni. De tény, hogy édesanyja terhességének 24. hetében kénytelen volt megszülni őt.
Pedig az akkor 28 éves, tökéletesen egészséges fiatalasszony terhességét a huszonnegyedik hétig mindenféle gond nélkül viselte. Senki nem tudja, miért, de a terhesség százhatvannyolcadik napján reggel a magzatvíz szivárogni kezdett. Aznap a fiatalasszony munka helyett orvoshoz ment, aki azonnal kórházba utalta.
– De akkor még nem gondoltam semmi rosszra – mondja Éva. – Nem voltam megijedve. A kórházban megpróbáltak mindent, amit csak lehetett, de a szülést nem tudták leállítani. Aznap éjjel az ügyeletes nővérke kedves akart lenni, és azt mondta, maguk még olyan fiatalok, lehet még babájuk.
Évát, aki addig egészen nyugodt volt, elfogta a rettegés. Amikor másnap reggel császármetszéshez előkészítették, csak annyit kérdezet a szülészorvostól, hogy a 24. héten született babáknak mekkora az esélyük a túlélésre. Ha az első napot túlélik, felelte őszintén az orvos, és a rá következő három napban nem kapnak tüdőgyulladást, hetven százalék a túlélés esélye.
– Akkor azt hittem, hogy én ebbe bele fogok halni – mondja Éva.
De nem így történt. Boglárkát aznap reggel hét óra negyven perckor császármetszéssel világra segítették, túlélte az első napot, nem kapott tüdőgyulladást sem, sőt a születése utáni második napon már olyan erővel hadonászott az inkubátorban, hogy örökké kiverte a lélegeztetőgép csöveit.
Amikor a fiatal szülők kislányukat az intenzív osztályon először meglátták a kék fényű inkubátorban, alig több mint félkilósan, csövek, sípoló monitorok között, azt gondolták, ezt nem tudják végigcsinálni. De ebben is tévedtek. Éva az első héten naponta háromszor tíz percre mehetett be a babához.
S bár a nővérek biztatták, jó néhány nap kellett, mire be mert nyúlni az inkubátorba, és meg merte őt simogatni. Eleinte csak a talpacskáját érintette, és csak nagyon lassan bátorodott fel odáig, hogy már a buksijához is hozzáért. Amikor hozzáért, a baba légzését, hőmérsékletét, életfunkcióit figyelő gépek sípolni kezdtek.
– Egyre csak a monitort figyeltem, nincs-e baj – emlékszik vissza az asszony.
Az osztályon dolgozó nővérkék tudták, hogy minden szülő így kezdi. A gyereket nézze, mondogatták, ne a gépeket.
A fiatal anyuka két hétig volt a kórházban. Amikor hazaengedték, azt gondolta, talán könnyebb lesz. De otthon kitört belőle a zokogás. Úgy érezte, elhagyta a kislányát, aki az első hónapban ahelyett, hogy hízott volna, még le is fogyott.
26 napig volt lélegeztetőgépen. Háromszor kapott vérátömlesztést. Hat hétig gyomorszondán, aztán már szájon át saját édesanyjának tejével táplálták. Naponta tíz-húsz grammot evett. És lassan hízni kezdett.
Életének második hónapját már lélegeztetőgép nélkül kezdte. Miután sok puha takaróba bebugyolálták, édesanyjának megengedték, hogy kézbe vegye. Ez azonban csak elmondva ilyen egyszerű.
Hiába kapott rá engedélyt, Éva a babát napokig még ezután sem merte az inkubátorból kivenni. Félt, hogy kihúz, elszakít valami csövet. Amikor a nővérkék megszánták, és végül segítettek neki, a baba feje akkora volt, mint anyukája tenyere. Másfél hónapos korára elérte az egy kilót. Mivel nem kapott meg semmi komoly fertőzést, átkerült az intenzívről a koraszülöttosztályra.
Szülei úgy érezték, győztek.
Éva ekkor kisbabájával összeköltözött a kórház baba-mama szobájába. A babát naponta tizenkétszer cumisüvegből megetette, és minden etetés után lefejte a tejet. Ezzel el is ment a nap. Megtanulta kislányát fürdetni, pelenkázni, és egye csak azt várta, hogy Bogi elérje a két és fél kilót
Eljött az a nap is. A 44-es rugdalózó, a legkisebb, amelyet kapni lehet, borzalmasan nagy volt rá, amikor hazamentek. A szülők hetekig senkit sem engedtek a lakásba. Bogi lélegzését gép figyelte, a szoba hőmérséklete állandóra volt állítva.
Apukája is csak szájmaszkban léphetett a szobájába. A szülők élete hónapokig csak a rettegés volt. Bogi anyukája aludni sem mert rendesen. Egész nap és egész éjszaka kisbabája lélegzését figyelte. A babák fejlődéséről szóló könyveket bújta.
Mindez azonban már a múlt.
Bogi másfél éves elmúlt, és még szopik. Nyolc és fél kiló, villámgyorsan mászik, kapaszkodva feláll és lépeget, imádja a gyümölcspépet és a kiflivégeket. Amikor a szülei vacsoráznak, az etetőszékben ülve kis tenyerét nyújtogatja az étel után, s ha valamit nem sikerül elérnie, dührohamot kap. Imádja a hasát. Legszívesebben enne egész nap. Etetéskor a tányért két kézzel fogja, nehogy bárki is elvegye. Jól alszik és sokat. A rendszeres orvosi vizsgálatok szerint egészséges.
Bár csodának tűnik, a mai intenzív korszülött-ellátás mellett nem az. Jelenleg a terhesség 24. hetét tekintik az életképesség határának, mivel ekkortól lehetővé válik az anyaméhen kívüli élet.
A 24. héttől a megszületett baba már koraszülöttnek számít. Szopóreflexe gyenge, éhségét sírással még nem jelzi. Alvása többé-kevésbé folyamatos. Légzőközpontja, tüdeje, hőszabályozása azonban éretlen, és a légzőizmai is gyengék.
Könnyen lehűl vagy felmelegszik. Életfontosságú szervei azonban elég fejlettek ahhoz, hogy speciális ápolás mellett, intenzív koraszülöttcentrumokban életben maradjon. S miként Boglárka, teljes, egészséges életet élhessen.
Még nincs hozzászólás