Hogyan tesszük magunkat boldogtalanná?
A hiányszemlélet az elégedettség és a jóllét egyik legnagyobb ellensége. Mindig egy kicsit nagyobb lakásra, szebb autóra, kevesebb kilóra, fényűzőbb nyaralásra vágyunk, és nehezen elégszünk meg azzal, ami van. A 'valami több kell' érzése aztán átszivárog a tárgyi világról a kapcsolatainkba, a személyiségünkbe és az egész életünkbe, míg arra eszmélünk, hogy allandóan csak várunk valamire.
A pozitív pszichológia az utóbbi években rengeteget foglalkozott azzal a kérdéssel, mitől függ, hogy boldogok vagy boldogtalanok leszünk. A kutatások szerint jobban tesszük, ha elfelejtjük, amit eddig a boldogságról gondoltunk, és új alapokra helyezzük a gondolkodásunkat.
Sokszor ugyanis éppen a görcsös várakozás közben alkotott illúzióink akadályoznak meg minket abban, hogy észrevegyük a fontos pillanatokat, és az örömök hajszolása helyett valódi értelemmel töltsük meg az életünket.
A tökéletes életről szőtt álmoktól és meséktől sokszor felnőttként sem tudunk elbúcsúzni, így nem vagyunk képesek reális alapokra helyezni az „elég jó” életről alkotott elképzeléseinket. Ha a boldogságot a külső körülményekben keressük, ha azt gondoljuk, hogy nem rajtunk múlik, ha mindig úgy érezzük, hogy még valami hiányzik a tökéletességhez, akkor borítékolható az elégedetlenség.
Pesszimizmus és tehetetlenség
Egy másik hírhedt boldogság-gyilkos a szakemberek szerint a pesszimizmus és a tanult tehetetlenség. Ha a körülményeink áldozatának tekintjük magunkat, ha úgy érezzük, hogy nem vagyunk urai a sorsunknak, gyakran választjuk a passzivitást, ami kihat az egész életünkre.
A szakemberek tanult tehetetlenségnek nevezik, amikor azt tanuljuk meg, hogy nem tehetünk semmit magunkért, és nem vagyunk képesek változtatni. Így aztán meg sem próbáljuk, a kör pedig bezárul. Fontos, hogy tudjuk: mindig van választásunk és rendelkezésre álló mozgásterünk, amit kihasználhatunk. Amin változtatni tudunk, abba érdemes energiát fektetni, amin pedig nem, ott is tudunk az elfogadáson, a saját sorsunk megélésén dolgozni.
Mások élete
Ha az életünket folyton másokéval hasonlítjuk össze, szinte garantáltan boldogtalannak érezzük magunkat. Ezek az összehasonlítások ráadásul meglehetősen szubjektívek, és olyan külső tényeken alapulnak, amelyeknek nincs sok közük a belső elégedettséghez.
Mindenkinek csak egy élete van, s bár ennek megvannak a maga korlátai, azt kell belakni, élvezni, értékelni. A közösségi oldalakon posztolt esküvőről, nyaralásról, gyerekekről készült fotók korántsem fedik le egy ember teljes élményvilágát. A külvilág felé szeretjük azt mutatni, hogy velünk minden rendben van, de ne gondoljuk, hogy másoknak sokkal könnyebb a boldogulás.
Főleg, mivel a „mások” tulajdonképpen nem konkrét személyek – hiszen azokról tudjuk, hogy kihívásokkal küzdenek –, hanem egy személytelen, valójában nem létező massza, ahol mindenki évente háromszor nyaral, kastélyban él, és a szerelme örökké tart.
1. Találjuk meg az örömöt, az élvezetet a mindennapokban, és éljük meg a pillanatot.
2. Végezzünk minél gyakrabban olyan tevékenységeket, amelyek során átélhetjük a flow-élményt, és kihívások elé állíthatjuk magunkat.
3. Figyeljünk oda a kötődéseinkre, szánjunk a közeli, intim kapcsolatainkra időt, energiát.
4. Keressünk valami olyan célt, ami túlmutat önmagunkon. Segítsünk másokon, dolgozzunk egy jó ügyért!
5. Mindig legyenek céljaink, terveink és kézzel fogható eredményeink!
De ha nálunk rosszabb helyzetben lévőkhöz hasonlítgatjuk magunkat, annak is negatív hozadékai vannak, például könnyen a szorongás felségterületén találjuk magunkat amiatt, hogy mi is bármikor kerülhetünk nehéz helyzetbe. Ha azon kapjuk magunkat, hogy hasonlítgatunk, egyszerűen használjuk az ÁLLJ! technikát, vagyis állítsuk le az ezzel kapcsolatos gondolatainkat.
Perfekcionizmus, maximalizmus és megfelelési kényszer
Ha igazán boldogtalanná akarunk válni, akkor igyekezzünk minél magasabb és irreálisabb elvárásokat támasztani saját magunkkal szemben, így aztán ostorozhatjuk magunkat mindenért.
Amikor csak a tökéletes az elfogadható, amikor minden gondolatunkat, tettünket áthatja a megfelelési kényszer, s naphosszat azon rágódunk, hogy mások mit gondolnak rólunk, messze elkerülnek bennünket a jó érzések. A tökéletesre való törekvés lehet ugyan motiváló, de közben megakadályozza, hogy megéljük a sikereinket, így az élet állandó bizonyítási kényszerré válik.
A maximalizmus nem engedi, hogy elfogadjuk önmagunkat, hogy gyengéden, kedvesen, szeretetteljesen viszonyuljunk magunkhoz és a világhoz. Bármilyen nehéz is, próbáljuk csökkenteni az önmagunkkal kapcsolatos elvárásokat, és elégedjünk meg az „elég jó"-val!
Még nincs hozzászólás