Hogyan mondjam el?
Semmi sem időveszteség, ha a diák ki van téve a nyelvnek! - vallja Jilly Viktor, a budapesti Fazekas Mihály Általános Iskola és Gimnázium vezető angoltanára, akit az internet berkeiben csak szupertanárként emlegetnek kivételes módszerei, illetve rendkívül jó hangulatú bemutatóórái miatt.
Első ránézésre semmi „tanáros” nincs Jilly Viktorban, amikor rám köszön a Batthyány téri kávézó teraszán, a nyári szünet kellős közepén, egy fülledt szombat délután. Magával ragadóan, lendületesen beszél – nem csodálom, hogy a diákjainak nem okoz gondot az órai odafigyelés. Bár még nem egészen értem, miért jó az, amiről a tanár úr széles körben ismert, hogy nem ad rossz jegyet.
A jó jegy motiváló ereje
„Biztosan nem árulok el nagy titkot – magyarázza harminchat év tanítási tapasztalatával a háta mögött –, de a tanárok többsége nem szeret ketteseket osztogatni. Ha egy osztályban, csoportban sok a rossz jegy, abban azért én is (mint tanár) hibás vagyok. Nem szabad elvenni a gyerekek kedvét a tanulástól. Főleg a kisebbeknél nagyon fontos ez, 3–4. osztályban, amikor még csak ismerkednek a nyelvvel. A jó jegy rendkívüli motivációs erővel bír.”
Amikor megjegyzem, hogy a szigor is épp olyan ösztönző hatású lehet, hozzáfűzi, hogy a gyerek csak azt tudja igazán megtanulni, amit meg akar tanulni, és a bekeményítés sokszor épp az ellenkező hatást éri el. A kamasz már „dafke” sem fog odafigyelni. „A sikerélmény, a jó jegy viszont energiát, önbizalmat ad; nem igazán találkoztam még olyan diákkal, aki a sok ötöstől elkezdett volna nem tanulni”.
Egy idegen nyelv elsajátítása gyermek- és fiatalkorban ugyanúgy működik, mint az anyanyelv esetében. Ahogy a kisgyermeki agy analizálja, majd másolja a beszéd formuláit, és ahogy az anya nem javítgatja ki állandóan a gyermeke beszédét, hiszen aranyosnak találja a hibáit, valamint tudja, hogy idővel majd megérti a szabályokat, úgy a nyelvtanárnak sem volna szabad állandóan, nyilvánosan kijavítani a tanuló hibáit.
„A nyelvtanítás kezdeti szakaszában való állandó kijavítgatás eredményezi, hogy később, amikor az agy már máshogy működik, és komolyabb értelmi munka összerakni a szerkezeteket, a hibázástól való félelem gátolja, nehezíti ezt. Ilyenkor fordul elő, hogy a diák, legyen egyetemista vagy felnőtt, nem mer megszólalni, kitalálja, hogy neki nincs nyelvérzéke, és a többi. A kudarcélményeket csak tanári tapintattal, lelki kondicionálással lehet feloldani – de nincs reménytelen eset.”
A jó nyelvtanár tehát egyben jó pszichológus is. Aki tud olyan helyzetet teremteni, amelyben a tanuló, legyen gyerek vagy felnőtt, biztonságban érzi magát.
Tanulás helyett mozizás?
A nyelvtanítás ma már nem a nyelvtani szabályok bemagoltatását és szódolgozatok íratását jelenti. Rengeteg újfajta módszertani eszköz áll a nyelvtanárok rendelkezésére: nyelvi játékok, internetes fejtörők, zenehallgatás, film- vagy sorozatnézés, eredeti nyelvű ifjúsági irodalom. Vajon nem megy a tanulás rovására a „mozizás”, a muzsikálás? A tanár úr kategorikusan kijelenti: „Semmi sem időveszteség, ha a diák ki van téve a nyelvnek! A figyelme irányításáról, persze, nem szabad elfeledkeznünk, mint ahogy a feedbackről sem, de a lényeg a nyelvvel való találkozás.”
Ami – nyilvánvalóan – anyanyelvi környezetben valósul meg leginkább. Nem véletlen, hogy napjainkban a legtöbb iskola, gimnázium részt vesz csereprogramokban, utazásokat szervez az adott nyelvterületre, mint ahogy az sem, hogy a diplomát nyelvvizsga híján megszerezni nem tudó egyetemisták nagy része fél–egy évet tölt külföldön bébiszitterként vagy recepciósként.
Otthoni használatra: anyanyelv!
„Azt is ki lehet próbálni, hogy nem anyanyelvűként, pici korától kezdve angolul vagy franciául beszélünk a gyermekhez. Én fürdetés közben próbálkoztam anno a fiaimnál, mondhatom, nem túl nagy sikerrel – meséli jókedvűen. – Próbálják meg, fogadok, hogy abba fogják hagyni! Egyszerűen azért, mert nem az anyanyelvüket használják, így nem hat természetesnek, és a gyermekkel való kapcsolatot, az intimitást veszélyezteti. Inkább írassák őt angol oviba, ahol a társai vagy az anyanyelvű pedagógus révén hozzászokik az idegen nyelvhez.”
Az anyanyelv – idegen nyelv természetessége kérdéskörrel pedig vissza is kanyarodtunk a nyelvtanárok gyakori hibájához, a nyelvtanítás egyik legnagyobb félreértéséhez: „amit nem tennénk a saját gyermekünkkel, amikor anyanyelvre tanítjuk, azt simán megtesszük az osztályban, amikor idegen nyelvet oktatunk. Például, amikor mesét mondunk a gyereknek magyarul, vajon rákérdezünk-e minden szóra, hogy pontosan érti-e? Természetesen nem. Akkor miért fordíttatjuk le a tanítványainkkal egy olvasmány szövegét szóról szóra, megakadályozva ezzel a tanulók szövegértési stratégiáinak kialakulását? Sok rossz hagyományt őriz a magyar nyelvoktatás, amiről érdemes volna már leszokni.”
Még nincs hozzászólás