Híres Papám és láthatatlan Édesanyám

2014. május 7. | Írta: Hajdú Éva | 3 komment

"Soha nem gondolkoztam azon, hogy az ellentétek vonzzák egymást mondás érvényes lenne a szüleimre  egészen addig, míg most a Ridikül Magazin ezt a kérdést fel nem tette nekem" -  kezdi beszélgetésünket Zenthe Ferenc, a neves színész fia.

– Pedig a kívülálló számára ez bizonyára így nézett ki, hiszen Apám életének java része a nyilvánosság előtt zajlott, míg Édesanyám a köz számára nem is létezett. Ebből valószínűleg sokan vonhatták le azt a következtést, hogy nagyon ellentétes lehet a természetük, az egyik »kifele« él, a másik pedig »csak« magánember.”

Szentendrén ülünk a teraszra nyitott nappaliban, kicsit csalóka még a napfény, nem merészkedünk kijjebb. Ifjabb Zenthe pillanatokra „eltűnik” előlem, láthatóan a múltba merül, ahogyan kérésemre igyekszik a szülei emlékét felidézni. Mindkettő már csak emlék ugyanis, s míg az egyikről sokórányi film, filmrészlet és rengeteg fotó maradt, a másikról alig találni valamit. Néhány korai családi fénykép bekeretezve függ mögöttünk a falon, a dobozokban,az albumokban maradt képek többségét azonban a színész elvitte magával, amikor másodszor is megnősült, s nem tudni, az új asszony mit őrzött meg az elődjéről. Ferenc reméli, hogy megvannak azok mind, csak valahogy nem volt még rá mód, hogy kiválogassák.

Múltidéző beszélgetésünk lassan monológba fordul, amit nincsen szívem megszakítani:

„Oláh Katalin a magyar olimpiai tornászválogatott tagjaként 1950-ben ismerkedett meg Debrecenben az akkor ott játszó Zenthe Ferenccel, mindkettejüknek szerepük volt a május 1-jei ünnepi műsorban. Megszerették egymást, összeházasodtak, s ahogyan a családi legenda tartja, mivel Anyukám különböző intrikák miatt kimaradt a Helsinkibe utazó olimpiai csapatból, én lettem az aranyérem!” – nevet fel az apjára kísértetiesen hasonlító Ferenc.

„Azt hiszem, ha jók az alapok egy házasságban, akkor lehet eltérő akár az életmód is, nem lesz zavar a házaspár kapcsolatában, én legalábbis ezt tapasztaltam. Amikor a szüleim egymásba szerettek, egyikük sem volt híres, a hírnév a munkával jött, azért apám semmi extrát nem tett, csak dolgozott tehetsége szerint. Születésemkor, 1953-ban már Budapesten éltek, Papa a Madách Színházhoz szerződött, s onnan is ment nyugdíjba. Akkoriban a színészeket többet foglalkoztatták, nem voltak (a normális nyári szünetet kivéve) hónapokig tartó üresjáratok. Édesanyám testnevelő tanár lett, reggel mindketten elindultak a munkába, mint bármely átlagember. Igaz, Papa a szinkronba járt, meg a filmstúdióba, a rádióba, avagy próbákra az esti előadáshoz, s nem egy hivatalba, de nem ez jelentette a különbséget, hanem az, hogy este nem jött haza. Ekkor ugyanis a Madáchban játszott, s évtizedekig bizony majdnem mindennap volt előadása. Amíg iskolába nem kezdtem járni, gyakran megvártam, hogy együtt vacsorázhassunk. Hagymát ettünk szalonnával. Jó büdösek lettünk, szegény Mama biztosan nem élvezte úgy, mint mi. Anyukám pedig az Apáczaiban nemcsak a kötelező testnevelési órákat tartotta meg, hanem különórákat, tornaedzéseket is; csapatot alakított, s hazai versenyekre vitte a növendékeit. Lehet, hogy ha egy hivatalból jött volna haza mindennap délután 4-kor, és tétlenül kellett volna várni a párjára, nem bírta volna.

Azért volt, amiben különböztek. Papámat nem igazán érdekelték a művészetek. Anyukámmal jártam múzeumba, koncertre, irodalmi estre. Papám soha nem haknizott, őt csak nagyszínpadon vagy filmben láttam én is. Egyszer, még nagyon fiatalon, majdnem felsült egy szavalat közben, egy debreceni nőnapon. Eljutott egy vers második szakaszáig, majd elmondta az ötödiket, mert az jutott eszébe, jött azután a hetedik, majd a harmadik, negyedik versszak, ekkor meghajolt, és kirobogott a színpadról. Soha többet nem lehetett rávenni, hogy nyilvánosan verset mondjon.

De társaságba szívesen járt, s ide mindig együtt mentek. Az én gyerek- és ifjúkorom a házibulik korszakára esett; no, nem én buliztam, hanem Anyuék. Színészek, zenészek, táncosok jártak egymás lakására, sokszor hozzánk is, s hajnalig ittak, táncoltak, buliztak. Erről az időszakról mindig az autónk jut eszembe, ugyanis engem is vittek ilyenkor magukkal, s amikor elálmosodtam, kimentem, és befeküdtem a kocsi hátsó ülésére. Azután már csak arra ébredtem, hogy gondos karok ágyba fektetnek otthon. Ha valami azután az éjszakában nem úgy történt, ahogyan illendő lett volna, reggel a Mamám szigorúan ránézett a férjére, és annyit mondott: »Ferenc, azt azért tényleg nem kellett volna.« Ennél durvább veszekedést nem hallottam közöttük Anyukám korai, 1983-ben bekövetkezett haláláig.

Most, hogy végiggondolom, csak azt mondhatom, hogy híres Papám és láthatatlan Édesanyám nem volt ellentéte egymásnak. Csak sokban különböztek, s az egyik alárendelte magát a másik mind sikeresebb karrierjének. Mint ez oly sok más családban is megtörténik.”

Címkék: szerelem, házasság, karrier, színészet