Hideg fejjel
Hiába egyeztettem hetekkel korábban, hogy interjút készítek Szita Bence első fokon elítélt gyilkosaival, a testem letiltotta az interjúkat. Más tünetem nem volt, csak a makacs, szűnni nem akaró láz az átvirrasztott éjszaka után.
2012 októberében hat év gyes után mentem vissza napilapos újságírónak. Egy héttel azután, hogy újra dolgozni kezdtem, megölték a tizenegy éves Szita Bencét. Minél többet tudtam a gyerekgyilkosság részleteiről, annál inkább szembe kellett néznem a ténnyel, hogy a hitvallásom – a tudósítónak mindig egyfajta távolságból kell szemlélnie a riporttémát, hogy elfogulatlanul írhasson róla – köddé foszlott. Szita Bence képével feküdtem és keltem. Láttam őt, ahogy megérkezik Kaposvárra az asszonyhoz, aki ekkor már napok óta szervezte, hogyan végezzen – két férfi – a gyerekkel. Láttam, amikor a toponári presszóban mosolyogva csipsszel és üdítővel kínálja a későbbi gyilkosa. Láttam, amint a kisfiú önként, bizakodva tart a két férfival és a nővel, mert elhiszi, hogy szeretik őt, és csak bulizni mennek az erdőbe…
Egy héttel a gyilkosságot követően interjút kellett készítenem a kisfiú nevelőapjával. Sokan elítélik a bűnügyi újságírókat azért, hogy közvetlenül a tragédia után felhívják az áldozat hozzátartozóit. Tizennyolc éve vagyok rendőrségi tudósító, ennyi idő alatt rájöttem, van, aki ebben a helyzetben is beszélni akar, kiönteni magából azt, ami szétfeszíti. Bence nevelőapja is szívesen beszélt velem. Első alkalommal nem kevesebb, mint két órán át. Szavaiból kiderült, a hozzá eljutott információkból már akkor összeállt benne a pontos kép arról, hogyan kínozták halálra a kisfiát.
Azt hiszem, ezekben a napokban érlelődött meg bennem a gondolat, hogy belekezdek egy új riportkönyvbe. Huszonkét emberölésről írok, a Fenyő-ügytől a Bándy Kata-gyilkosságon át egészen Szita Bence megöléséig. A nevelőapával folytatott beszélgetések újra ráébresztettek arra, hogy a gyilkosságokhoz vezető emberi sorsok kifürkészhetetlenek.
Tehát ott volt az a júliusi nap, amikorra megbeszéltem, hogy a gyerekgyilkosság két nem jogerősen elítélt vádlottjával interjút készítek. A láz, a testem döntött helyettem. Nem mehettem el a börtöninterjúkra. Ma már tudom, egy hónapnak kellett eltelnie, hogy kész legyek a börtönön kívül hagyni az anyát, és könyvszerzőként beszélni Szita Bence első fokon tényleges életfogytiglanira ítélt gyilkosaival. Újra be kellett látnom, hogy aki egy bűnügy hátterét kutatja, csak kérdezhet, és nem ítélkezhet. Egy ilyen borzalmas ügyön képtelenség „lázasan” dolgozni. Hideg fejre volt szüksége rendőrnek, ügyvédnek, bírónak ahhoz, hogy kiderüljön az igazság, és én is csak hideg fejjel voltam képes elkészíteni az interjút az elkövetőkkel. Más kérdés, hogy a kis Bence szenvedéstörténete, a halálra kínzott, angyalarcú kisfiú emléke örökre, kitörölhetetlenül belém égett. (A szerző bűnügyi újságíró.)
Még nincs hozzászólás