Havas Judit irodalmi emlékei
A zajos belvárostól alig néhány méterre - ahol a falak mögül az egykori pálos kolostor kertje árasztja magából a nyugalmat - talált otthonra a az irodalom és költészet szerelmese, "aki tiszta szívvel élte és érezte a verseket..." Ablonczy László elismerő mondata több mint negyven évvel ezelőtt íródott, és hogy ez így lett, ahhoz elég sok köze van Latinovits Zoltánnak is...
Az irodalmár-előadóművész könyvespolcain „harmonikus rendetlenség”, de semmi kétségem afelől, hogy ha kérnék tőle egy kötetet, habozás nélkül tudná, hová kell nyúlnia érte. Régi fotókról Ady és Léda szemeznek egymással, egy polccal arrébb Márai Sándor Füveskönyve és Goethe versei, de elfér még itt Shirley Maclaine Caminója is. Judittól sokszor kérdezték már: hogyhogy nem színész lett belőle?
Volt némi családi indíttatás, a mamája ugyanis énekesnőnek készült, fel is vették tizenhat évesen a Zeneakadémiára. A legenda úgy szól, hogy az édesanyja nem engedte oda, mondván, hogy ez az éneklés meg művészkedés biztosan nem rendes dolog.
A kudarcot megszenvedte a mama, és utána Judit is. Bár az első verseket édesanyja tanította neki, tán féltésből, de kezdetben a pályára nem nagyon bíztatta. De térjünk vissza a tizennyolc éves Havas Judithoz.
„Jelentkeztem a színművészetire, és át is jutottam az első rostán, de valahogy nem jött a távirat a másodikról. Hónapokkal később derült ki, hogy vártak rám a főiskolán. Aztán az előszobában a könyvek alatt megtaláltam a táviratot, de soha nem kérdeztem meg az anyámtól, hogy került oda.”
Judit még elment a pótfelvételire, de a mozgásvizsgán már tudta, hogy nem neki való a színészet, nem elég exhibicionista. Abban viszont biztos volt, hogy neki dolga van a színpaddal. A következő állomás az Egyetemi Színpad szavalóköre és egy Latinovits Zoltán rendezte Radnóti-est volt.
„Latinovits azt mondta, hogy színpadhoz szokott, de főiskola által nem elrontott fiatalokkal szeretne dolgozni. Egyéni próbákkal, beszélgetésekkel jutottunk el az előadásig. Azóta is úgy tanítok verset, ahogy azt tőle tanultam.”
A Latinovits-reveláció ezzel nem ért véget, mert Judit benevezett az országos Radnóti szavalóversenyre: gondolta, megnézi, mások hogyan mondanak verset.
„Zoltánnal föl-alá sétáltunk az egyetemen, termet kerestünk a próbához. Egyszer csak azt mondta, hogy menjünk le a jegyirodába. Ő beült a pult mögé, én meg álltam előtte, és az À la recherche...-et gyakoroltuk. Már akkor megmondta, hogy nem fogják szeretni, ahogyan én mondom. És igaza lett, úgy kivágtak, mint a sicc.”
Hát igen, akkoriban még a deklamálás dívott és Judit nem illett bele a skatulyába. Később költőkkel barátkozott össze, és esteket szerkesztett. Közben kiderül, hogy az élő kortárs költők rendkívül érzékenyek, megvan a véleményük, akár minden egyes elmondott vagy kihagyott versükről.
„Érzékenynek kell lenni rájuk és a verseikre is. Kányádi Sándor például imádja a verseit mondani, és tudja is. Az pedig valami döbbenetes, hogy akárhány évesen is emlékszik rájuk. Néhány évvel ezelőtt Amerikában voltam egy konferencián, és úgy alakult, hogy kértek tőlem egy előadást Kányádiról, mert tudták, hogy jól ismerem őt.
Éppen akkor volt a születésnapja, én meg felhívtam telefonon, hogy itt állok a professzorok előtt, akik boldog születésnapot szeretnének kívánni neki. Néhány nap múlva már a Petőfi Irodalmi Múzeum pódiumán álltam, megint csak felköszönteni őt, és megkértem, hogy Sándor, súgd be a sort, ha nem jutna az eszembe, mert, ugye, az időeltolódás… És az egyik versnél fel is súgott egy szót. Hát ezek a nagy pillanatok.”
Most nekiállok egy kicsit provokálni az előadóművészt, mert Havas Judit egyik fia, a basszusgitáros Miklós az Irie Maffia alapító tagja; igaz, ma már inkább zeneszerző és filmproducer. Szóval mi a helyzet az olyan dalszövegekkel, amelyekre simán ki lehetne tenni a 18-as karikát?
„Annyira imádom Mikit, hát persze, hogy elfogult vagyok vele! De közben elfogadó is. Csináltam egy verstábort pár éve, ahová lejöttek a Busa Pistivel és nagyon jó fejek voltak. Szóval nincs gond egyik számukkal sem, ezek az ő életérzés-szövegeik és kész.””
Egy előadóművésznek is lehet vacak napja, ilyenkor jön a válságterv, mert mégsem lehet csak úgy lemondani egy előadást.
„Tomi fiam látta, hogy a lámpalázam nagyobb a szokásosnál, féltett és azt mondta, hogy ne menjek el, maradjak otthon. Én meg csak mondogattam magamban, hogy nem bírom megcsinálni, nem bírom megcsinálni. Aztán elkísért a fellépésre, és nem lett semmi baj.
Fantasztikus érzés, ahogy ilyenkor pezseg benned a vers, aztán kimész a színpadra, és megcsinálod. De a vers, a monológ nem ér véget, amikor biccentesz, hanem tovább dolgozik benned, te pedig abban reménykedsz, hogy talán sikerült valamit átadnod a közönségnek.”
Judit bevallja, hogy a két fia, Miklós és Tamás az ő életműve. Féltve őrzi az első hajfürtjeiket egy nyaklánc talizmánjában, és az első kis cipőket is, amiben járni tanultak. Sőt, még az érettségin lerágott ceruzacsonkokat is megtartotta. Szinte végszóra csörren meg a telefon: Judit egyik menye, Timike az, és kiderül, hogy a másnapi közös ebédhez minden megvan, Judit vállalja a süteményt. Eközben én azon filózok, hogy a versmondó volt-e már olyan bátor, hogy maga is írjon.
„Sokan biztattak már rá, de valahogy én még mindig ott tartok, hogy ugyan, kit érdekelne, amit én leírok. Közben meg, amikor másokat olvasok, az jár a fejemben, hogy nekik nincsenek ilyen gátlásaik, hogy mit írnak le. Szóval lehet, hogy még sor kerül rá.”
Az előadóművész naptára sűrűn teleírva, és ahogy meséli, még a sanzonéneklésről sem mondott le, úgyhogy került egy pianínó is a lakásba. Szóval kíváncsi vagyok, hogy a pódiumokon eltöltött több mint negyven év után Havas Judit most jóban van-e önmagával.
„Nem mindig, mert borzasztóan maximalista vagyok. És akár beismerjük, akár nem, a szívünk mélyén tudjuk, ha nem kínlódsz meg valamiért, az nincs…”
Még nincs hozzászólás