Havannai pillanatképek
A bár olyan tömött volt, hogy váll a vállhoz álltunk, csaknem vigyázzban a pult előtt, s reményvesztetten kerestük a szemkontaktust a bárpult mögött villámgyors mozdulatokkal koktélt keverő három bartender egyikével, hátha egyszer ránk pillant, és alkalmunk lesz rendelni. A számtalan nyelven beszélő, a hátsó asztalok körül üldögélő, illetve az első, szerencsés sorban a pultot támasztó, s a kettő közt állva szorongó tömeg mellett egyszer csak megjelent egy ötfős zenekar, s forró karibi dallamok, vidám énekszó harsant az egyik sarokban.
Mikor azt hittem, ezt már nem lehet fokozni, egy magas spanyol fényképezőgéppel a kezében intett a koktélkeverőknek, hogy álljanak pózba, mert le akarja őket fotózni. Biztos voltam benne, hogy kitör a gyalázat, ám ehelyett a három férfi nevetve összekapaszkodott, s beállt a fényképhez. Majd szélsebesen folytatták a munkájukat, s néhány perc alatt már előttem is ott magasodott egy daiquiri.
A kinti 35 fokos hőségtől és a benti zsúfoltságtól kimelegedve boldogan nyúltam az ital utan: Hemingway egyik kedvence volt a kezemben. A jeges pohárral odaintettem a világhírű írónak, akarom mondani a pultot támasztó szobrának, és belekortyoltam a koktélba.
Kuba magyar szemmel egy csoda! Sehol egy ingerült szó, egy bosszús megjegyzés, s ha az utcán dudaszó hallik, a kocsiból is legfeljebb kiintegetnek, s azt kérdik, nem kell-e egy fuvar. A visszautasítást pedig nem veszik zokon. Sem a mogyorót, sem a sült tésztát kínáló utcai árus, sem az este sötétjében a hölgyismerőse szolgáltatásait felajánló fiatalember nem érezte sértve magát, ha a megszólított nem lett a kuncsaftja.
Kuba harmadik világbeli ország, ahol afrikai, spanyol és egyéb gének keverednek az örökké vidám, harsány és közvetlen karibi temperamentummal. Pedig nagy a szegénység. Az üzletek java üresen tátong, a háztartások állami ellátás keretében, jelképes összegért jutnak havonta – kis könyvben vezetett feljegyzések szerint – alapvető élelmiszerekhez és más fogyóeszközökhöz: kenyérhez, halhoz, csirkéhez, rizshez, babhoz, valamint szappahoz, gyufához vagy kávéhoz.
A kis boltok minden tisztaságot nélkülöző, ablaktalan helyiségek, ahol ládákból árulják a krumplit, a zöldséget. A gyümölcsöskordékat általában késő délután gurítják ki egy-egy udvarból, s vagy szamárral vagy kézierővel húzzák végig a környező utcákon, míg el nem fogy az áru.
A hentes reggel kiteszi az utcára nyíló ablakpultra az apróbb húst, mellette kampón lóg egy-egy nagyobb comb, s a harmincfokos hőségben innen kanyarítja le a kívánt mennyiséget napestig. Sötétben szag után is hazatalál az ember, ha van hentes a szomszédságában. Ami egyébként akár hasznos is lehet, mivel az utcai világítás igen gyér. Tízméterenként ég egy-egy kb. 25 wattos égő az oszlopok tetején, amelyek az egyenletesnek egyáltalán nem mondható, agyonhasznált, gödrökkel, kövekkel tarkított járdáknak, utcáknak csak halvány derengést nyújtanak.
Mégsem volt soha egy percre sem rossz érzésünk, a sötétből elő-előbukkanó arcok kedvesek, a szemek mosolygósak. Minden este későig élet van a város közterein, különösen szombaton. Akkor megtelnek a kapualjak, a parkok és Havanna híres tengerparti sétányának, a több kilométer hosszú Maleconnak a kőpárkánya.
Európai szemnek szokatlanul sok a bárokban, éttermekben is az élő zene, mindenhol öt-hat fős együttesek szórakoztatják a betérőket, vagy csak az utcán összverődve, a járókelőknek muzsikálnak. Bár a rum nemzeti ital, s a legtöbb helyen csak a megrendelt koktélért kell fizetni, a pulton álló rumosüvegből mindenki annyit tölt még a poharába, amennyit óhajt, részeg embert nem láttam. Rejtély, hogy hogyan csinálják.
Havannában sétálni olyan, mintha egy romvárosban lennénk. Egy-egy középülettől, szállodától és a lassanként felújított műemlékektől eltekintve a házak többsége az összeomlás szélén áll. Oldalfal nélküli, többemeletes lakatlan romok váltogatják egymást a tető nélküli, hulladékanyagokkal összeeszkábált lakóházakkal, amelyek megmaradt, sérült homlokzata még így is megejtő szépségű múltról beszél. A szecesszió és az amerikai art deco nyomai különösen szembetűnőek a többnyire a múlt század első harmadából megmaradt házakon.
A tűzfalakon, az aluljárók, az utak beton mellvédjein Fidel Castro, Che Guevara és José Martí portréi s a tőlük vett idézetek olvashatók, különféle, Kubát éltető szlogenek mellett. A főváros forgalma egy álmos magyar vidéki kisváros vasárnap reggeléhez hasonlít még csúcsidőben is, s nem lehet említés nélkül hagyni a világ minden színében pompázó amerikai old timereket, amelyek a turisták kedvencei. Annak ellenére, hogy csak tisztes távolból vonzóak, közelről már látszik, hogy rozsda marja a karosszériát, hiányzik a kilincs, nincsen hátsó világítás, s az index is csak hébe-hóba működik, nemcsak a külföldiek, de a helyiek is szívesen kocsikáznak velük.
Kuba lassan változik. Már látni a kezekben mobiltelefont, itt-ott van internet, néhány magánvállalkozás is lábra kel: az óriási turistaáradat miatt megengedett a szobakiadás, és van airbnb. És mindennek megkérik az árát: a kettős fizetőeszköz-rendszerben a külföldiek számára fenntartott valutát, a CUC-ot egy az egyben váltják az euróval, s hát a repülőjegy sem olcsó.
Mégis megéri ellátogatni ide. Különös, zárt világ ez, keveréke a mi régi szocialista múltunknak és a karibi világ fesztelen, életigenlő attitűdjének. S egészen addig ilyen is marad, amíg az amerikaiak és a nemzetközi nagyvállalatok vissza nem térnek – ami Fidel Castro tavalyi halála és a globalizáció erősödése nyomán már csak egy-két év kérdése.
Még nincs hozzászólás