Hang nélkül síró pici babáim
Amikor hatodszorra terhes maradt, Anikó tudta, hogy ez az utolsó lehetősége. Az orvos megmondta. Harmincnégy héten át összekucorodva feküdt az ágyon, és semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy most sikerülnie kell. Nincs több próbálkozás.
Ha az életében egyszer babát szeretne, ezt a gyereket most ki kell hordania. Minden reggel azzal ébredt, hogy megint eltelt egy nap, aztán megint és megint. 238 napon át.
Szinte alig evett. Nyugtatókon élt, és imádkozott. Reggel, amikor felébredt, napközben és este, elalvás előtt is a Jóistenhez könyörgött, hogy ne vegye el tőle ezt a babát is.
– 68 kilósan lettem terhes, és 58 kilós voltam szülés után – mondja a még ma is kislányosan vékony, kék szemű, csupa mosoly asszony. – De sikerült. Terhességem 37 hetének utolsó napján, császármetszéssel megszületett az én gyönyörű kislányom. Öt vetélés után, egészségesen. Amikor felébredtem az altatásból, mellettem szuszogott. Ha az ember ötször halott babát szül, átértékeli az életet. Nekem a kislányom, nem egy gyerek, ő egy földre szállt angyal, maga a csoda.
Anikó első terhességét azért kellett megszakítani, mert az ultrahang nem találta a baba szívhangját. A második terhességet 18 hétig sikerült kihordani. Éppen látszott már a baba neme, éppen sikerült megegyezni a családdal, hogy a kicsi a Róbert nevet kapja, amikor elfolyt a magzatvíz. – Ültem a vécén – vesz még ma is sírás ellen mély levegőt –, és nem hittem el. A kórház felé menet az autóban egyre csak azt kiabáltam, hogy miért?
Ekkor Anikó túl volt azon az időponton, amikor terhességmegszakítást el lehet végezni, meg kellett szülnie az életképtelen magzatot. – Injekciókat kaptam, hogy elinduljanak a fájások – emlékszik vissza arra a borzalmas napra. – Úgy szültem meg a kisfiamat, hogy tudtam, nem lesz képes életben maradni. Megkérdezték, hogy szeretném-e látni, s én azt feleltem, hogy igen.
Nem kellett volna. Álmomban még ma is sokszor látom a már teljesen ember formájú, hang nélkül síró pici babámat. Az orvosok meg sem próbálták megmenteni, hiszen csontjai még puhák voltak, létfontosságú szervei nem fejlődtek ki.
A harmadik terhességet már a 20. hétig sikerült kihordanom, de egy pisilés alkalmával éreztem, hogy valami történt, odanyúltam, s valami furcsához ért a kezem, a burok egészen kicsúszott. Görcsölni kezdtem, beindult a vetélés. És megint jött a borzalmas halva szülés. Ez már nem volt természetes.
A következő év vizsgálatokkal telt el. De sem egyetlen szakorvos, sem az immunológusok, sem a genetikus nem találta meg a vetélés okát. Anikó szervei, laborértékei rendben voltak. A negyedik terhességet mégis megint elveszítette. A lány baba 24 hetes volt, ezért Anikó és férje kikérhette a kórháztól, hogy méltóképpen meggyászolhassák és eltemessék.
– Hogy jobb volt-e így? – Kérdez az asszony a kérdésre vissza. – Talán igen. Azzal a kislányommal meggyászoltuk a többit is.
– Az én férjem a világ legjobb embere. Szerelemből házasodtunk, és ezt a szerelmet nem tudta tönkretenni az a sok tragédia sem. A harmadik vetélésem után arra kértem, hogy keressen másik asszonyt magának. Olyan nőt, aki képes gyereket szülni neki. Azt mondtam, hogy én őt nagyon szeretem, és éppen ezért elengedem. Azt válaszolta, biztos benne, hogy lesz még nekünk gyerekünk, de ha nem, akkor a Jóisten valamiért így határozott. Ő gyerek nélkül el tudja képzelni az életet, de nélkülem nem. És hogy erről soha többé ne beszéljünk.
– Ezután sokáig nem sikerült teherbe esnem, ezért peteérlelő gyógyszert kaptam. Másfél év után kerültem újra áldott állapotba. De hiába könyörögtem az Úrhoz, a 24. héten megint a szülőágyon feküdtem, reménytelenül, görcsök, félelmek, könnyek között. Az akkor már három napja halott babám csak nem akart megszületni. Vasárnap hajnalban kaptam egy újabb adag fájáserősítőt. Majd jött egy nővérke, és azt mondta, menjek ki pisilni, és ne ijedjek meg, ha közben „elszórók valamit”.
Ő már tudta. Mire a vécére ráültem kicsúszott az életképtelen baba. Ordítani kezdtem. Hetekig feküdtem a kórház pszichiátriai osztályán, nem akartam tovább élni. Ha nincs egy csodálatos pszichiáter, talán soha nem jövök ki a mély depresszióból. Marianna doktornőnek köszönhetem azt is, hogy az ötödik vetélésem után nem lettem öngyilkos. Ő képes volt elhitetni velem, hogy ennek így kellett történnie, de a következő sikerülni fog.
És igaza lett. Igaz, az orvosaim is mindent megtettek, amire az orvostudomány képes. Mindent ellenőriztek, mérték a cukromat, naponta többször a hőmérsékletemet. A nővérkék a kórházban jól ismerték a történetemet. Naponta többször bejöttek, simogatták a fejemet, fogták a kezemet, vigasztaltak, biztattak és imádkoztak velem. Amikor eljött a nap, ott álltak a műtő előtt. Azóta is, ha Zitával bemegyünk, az osztály összeszalad. Azóta is minden szülinapjára virágot, játékot, ruhácskákat küldenek.
Zita a hatodszorra született kislány persze minderről semmit sem tud. Nem tudja, hogy miért féltik, miért kényeztetik őt annyira a szülei. De érzi, hogy őt mindenki szereti. A négy és fél éves kislány koránál okosabb. Talán azért, mert édesanyja rengeteget foglalkozik vele. Szépen beszél, jól eszik, alszik, nyugodt, kiegyensúlyozott. Boldog, hiszen a szülei is boldogok. Amikor elalszik, még ma, ennyi év után is minden este állnak az ágya előtt, és megköszönik a Jóistennek, hogy engedte őt hozzájuk megszületni.
Még nincs hozzászólás