Hahó, most jöttünk Svájból!
Most induló rovatunkban olvasóink által beküldött és szerkesztőségünk által kiválasztott életmesék szerkesztett változatait adjuk közre. A családi legendáriumok sokszor megható, érdekes, máskor rejtélyes történetei tanulságokkal is szolgálhatnak - nem csak a szűk családnak. Első vendégszerzőnk, Söptei-Bíró Gabriella édesapja és nagybátyja gyerekkori kalandjáról írt.
1947-et írunk, de a történet gyökere ennél is régebbi. Apám nagynénje, Ilike, az I. világháború után egy svájci családnál lakott a Sankt Gallen kantoni Gams faluban. A nagynéni barátságot kötött a Kaiser család gyerekeivel, és hazajövetele után is tartotta velük a kapcsolatot, levelezett velük.
A II. világháború utáni éhínség idején Ilike egyik levelében azt kérdezte a Kaiser testvérektől, hogy egy időre magukhoz tudnák-e venni két unokaöccsét, az akkor 9 éves Palit és a 11 éves Gézát. Kaiser Anna és testvére, Emil pedig szívesen fogadta be őket a maguk tizenkét és hat gyerekük mellé.
A két testvér nem hasonlított egymásra, apám fekete hajú, barna bőrű, komoly kisfiú volt, míg Pali göndör, szőke, mosolygós.
Hogy hogyan kerültek Svájcba a gyerekek? Ahogy akkoriban szokás volt. Felrakták őket a vonatra Budapesten, a svájci határon, Buchsban pedig a polgármester várta őket lovas kocsival. Gams kis falu, néhány kilométer távolságra az osztrák határtól. Fekvése érdekes, egyik irányban svájci, a másikban osztrák hegyeket látni.
Géza és Pali szerencsésen megérkeztek a családokhoz. Faszerkezetű parasztházban laktak, ahol alul a pince volt, ott tároltak mindent, a földszinten a nagy konyha, itt sparhelt adta a meleget, a meleg vizet, és azon készült az étel, aztán a felső szint következett sok kis szobával.
Apám szobája is pici volt, egyszerű berendezéssel: egy ágy, rajta szalmazsák és dunyha, egy fiókos asztal és egy szék. Erre a székre kellett készíteni mindennap a ruháját összehajtva.
A reggelek szigorú rend szerint kezdődtek: a konyhában az asztalfőn ülő nagypapa elmondta az imát, majd megreggeliztek, és ezután elmentek a templomba és az iskolába.
Minden családnak volt még egy kis háza az ’Alm’-on, a magaslati legelőn, ahová felvitték a kávébarna, fekete orrú teheneket. A fiúknak kora reggel még oda is el kellett menni, és lehozni a tejet. Mezítláb jártak. Biciklivel mentek, bár felfelé csak tolni lehetett, meg lefelé is, hisz vigyázni kellett, hogy a csúszós úton ki ne loccsanjon a tej.
Az Almon egyébként a gyerekek gyűjtötték a szénát is a kis faházba. Kedvenc elfoglaltságuk volt, hogy a padlásról ugráltak a szénakazalba. Veszélyes játék volt az időnként benne felejtett gereblyék miat, de szerencsére baj nem történt.
A lányoknak a házimunkák elvégzése mellett még a pincében is kellett segíteniük. A zsíros tejben forgatták a köpülőlapátokat, és a lerakódott vajat késsel szedték le. Sajtokat is készítettek, dobozolták őket. A fiúk pedig elvitték a termékeket a Konzum szövetkezetbe, ahol megvizsgálták és osztályozták a beadott árut. A család Konzum-számlájára ráírták a pontokat, amiért az üzletben vásárolni lehetett: ruhát, edényt, élelmiszert, gépeket.
Eltelt három hónap, Pali és Géza kicsit már értettek a német szóból is, és kezdték megszokni az ottani életet… Egy nap megjelent a polgármester a hírrel, a gyerekeknek haza kell menniük, lejárt ugyanis a vízumuk. Megvették a vonatjegyeket Budapestig.
Akkor a Kaiser család elvitte a gyerekeket a Konzumba, és tetőtől talpig felöltöztette őket. Megtöltöttek több dobozt élelemmel, ruhával, öt kiló csokoládéval. Ismét lovas kocsival mentek Buchsba, a pályaudvarra, ahol felrakták őket a Bécsbe tartó vonatra. Adtak nekik enni- és innivalót. A polgármester szólt a kalauznak, hogy a gyerekek egyedül utaznak, és figyeljen rájuk. Ezek után elbúcsúztak, és elmentek országokon át, egyedül.
Az otthoniakat viszont senki sem értesítette. Erről megfeledkeztek. Bécsben a kalauz segített levenni a csomagokat, majd magára hagyta a fiúkat. Ott állt a 11 éves és a 9 éves a bécsi pályaudvaron és meg kellett tudni, hogyan tovább.
A csomagokra erős monstrumként Pali ráült, apám pedig elindult a három hónapos német nyelvtudásával kideríteni, hogy honnan megy a vonat Budapestre. Sikerült, megkereste a peront, és visszament Palihoz. De már ott is volt a következő feladat: ki kellett találni, hogy miként viszik oda a rengeteg csomagot. Ezt is megoldották.
Ezután hosszú út következett, és késő délután érkeztek meg a Keleti pályaudvarra, ahol senki sem várta őket, hiszen nem is tudtak az érkezésükről… A fiúk lepakoltak, és becipeltek mindent a váróterembe, Pali nagy buzgalommal ismét ráült a csomagokra, így vigyázta azokat.
De még nem volt vége a kalandos utazásnak, s bár már megtettek 800 kilométert, még mindig nem értek haza, hiszen Rákosligetre is vonattal kellett továbbmenniük. Csakhogy egy forintjuk sem volt. Nem tudtak jegyet venni. De ettől sem ijedtek meg, apám először kiderítette, hogy kerek négy forintra van szükség, a kérdés az volt, honnan szerzi meg.
Akkor odaállt a jegypénztárhoz, és azt figyelte, lát-e ismerőst. Végül talált egy rákosligeti nőt,aki ugyan nem ismerte őket, de apám annyi részletet mondott Rákosligetről, az utcáról, a szomszédokról, a boltosról, hogy elhitte, ott laknak. Megvette a jegyeiket, és következett a csomagok hurcolása a megfelelő peronhoz, majd a vonatra.
Késő este volt, mire a rákosligeti állomásra értek, bevitték a csomagokat a váróba. Palinak már nem is kellett mondani, szó nélkül ült rá a csomagokra. Apám elgyalogolt a házukhoz, ahol már sötét volt, és minden be volt zárva. Már mindenki nyugovóra tért. Erre ő kiabálni kezdett a kapuban, kavicsokat dobált az ajtóra, mire végre kinéztek.
Én vagyok az, a Géza, hahó, most jöttünk Svájcból! – kiabálta boldogan, holtfáradtan apám. Mindenkinek leesett az álla, hát még amikor apám elmesélte a részleteket, Majd kimentek az állomásra és hazahozták a csomagokat Palival együtt.
A rákosligeti nőnek másnap megadták a négyforintos kölcsönt. Így lett vége a svájci kalandnak. Apámat pedig a Konzumban kapott svájci bakancsa emlékeztette minderre, amelyben aztán kijárta a nyolc általánost Rákosligeten…
Még nincs hozzászólás