Flamingószerelem
Ha valaki a szerelmet képekben szeretné ábrázolni, flamingókat fessen. Az ő lágy röptük, kecses, ám szenvedélyes hajladozásuk, rózsaszín tollazatuk és szívbemarkolóan szép csóktáncuk mindent elmesél a szerelemről.
A magányosan élő ember úgy képzeli, a hattyúhoz hasonló madarak sosem pártalanok. Egy galamb utána is hal a társának, a szegény kis törpepapagáj pedig csak úgy éli túl a magányt, ha tükör van a kalitkájában. Ezért is nevezi az angol szerelemmadárnak.
Laza együttélés
De kitartó szerelmi életükről ismertek a pingvinek, a darvak és a vadludak is. Persze ez nem jelenti azt, hogy egymáshoz láncolva élnek, sok fajnál a párok csak a fiókák gondozását végzik együtt, majd szétválnak. Aztán a párzási időszakban újra felkeresik egymást, és szertartásos mozdulatokkal, szerelmi csiviteléssel, énekléssel erősítik meg kapcsolatukat. Milyen szép ez, nem?
Nincs elhidegülés, kiégés, nincs unalom, hiszen az évnek csak egy szakaszában találkoznak, akkor azonban lángoló szerelemben élnek, és utódokat nemzenek. A kötelék két szerelmes madár között olykor annyira szoros, hogy ha az egyik elpusztul, a másik nem is keres új párt magának.
Nem vagyok egyedül!
A flamingó például nagyon nem bírja a magányt. Szerelemre született, de nem monogám kapcsolatra. Csak nagy társaságban képes boldogan élni. A flamingó a szabadban mindig nagy tömegben él, társaival táncol, repül, énekel, ha egyedül van, élni sem akar.
Az egyik európai állatkertben felismerték a depressziós flamingók búskomorságának okát, és hogy ne érezzék magukat egyedül, tükrökkel vették körül őket, hiszen ezek a madarak a természetben mindig nagy tömegben fészkelnek. A siker nem maradt el, a flamingók költeni kezdtek.
Jobb lesz nekem nélküled!
A tudósok nemrégiben vették észre, hogy sok madárpár elválik, méghozzá önző okokból. A lány madarak például jobban vonzódnak egy olyan hímhez, amelyik szebben énekel vagy színesebb a tolla. Nem tehetnek róla, beleszeretnek, és kész. Pláne, ha ez az új hapsi klasszabb fészekhelyet talál, ahol több a kaja és kevesebb a veszély.
Az amerikai tudós, Stutchbury, énekesmadarak tucatjait vizsgálta Kanadában, az Egyesült Államokban és Panamában. Véleménye szerint a rövidebb nyarak miatt hagyják el fészkeiket a tojók, még mielőtt kirepülnének a fiókáik, hogy gyorsan új párra találhassanak, és még egy fészekaljat felnevelhessenek. Az éhes fiókákat a hátralevő időben az elhagyott apjuk eteti. Ugyanakkor azzal vigasztalódnak a szerelmi bánattól elcsüggedt apukák, hogy megtermékenyítik a szomszéd tojókat is.
Egy hím tehát abszolút nem lehet biztos benne, hogy az ő tojása kel ki a fészkében. A válás meglepően gyakori a madaraknál, legtöbbjük egy partnerrel csupán néhány hónapra vagy évre köti össze az életét. Jellemző ez a flamingóra is, hiába hirdeti szépséges rózsaszín tollazata a sírig tartó szerelmet. A válások gyakorisága a nullától (vándoralbatrosz) egészen a 99 százalékig (rózsás flamingó) terjed.
Nem is igazi rózsaszín!
A flamingók valójában nem rózsaszínnek születnek. Általában fehér vagy szürke tollazattal jönnek a világra, ami életük első néhány évében változik rózsaszínűvé. A nevük a flamengo szóból származik, ami azt jelenti, lángszínű.
A fiókák feje, nyaka, válla és szárnya az első évben szürkésbarna, alsótestük fehér. Az öreg madarak tolla az évek múlásával egyre erőteljesebben rózsaszínű. Hogy mitől? A táplálékuktól. A rózsás flamingó apró rákokat, sóférget, szúnyoglárvákat, apró remeterákokat és a szél által a vízbe sodort magvakat fogyaszt.
Még nincs hozzászólás