Fekete kövekből fehéret
Szinetár Dóra a Református Szeretetszolgálat idei, Jobb adni adománygyűjtő-ételosztó akciójának arca. A kampány kapcsán a hitelességről, és a segítségnyújtásról faggattuk, illetve arról, mit jelent a számára jót tenni, jónak lenni.
Kézenfekvőnek, már-már közhelyesnek tűnik azzal kezdeni a beszélgetésünket, hogy miért csatlakozott a kampányhoz, de gyorsan megegyezünk abban, kétgyermekes anyukaként nem kérdés, mi fogta meg az éhező gyermekeket segítő szeretetszolgálat felkérésében.
„Az ilyen megkeresések sosem jönnek véletlenül. Ezért is gondoltam – mondtam a szervezőknek is –, hogy azt a pénzt, amit nekem adnának, inkább fektessék a kampányba. Ha már karitatív célokra gyűjtünk, legyen igazi az önkéntesség a részemről is.”
Dóri fontosnak tartja megjegyezni, hogy az éhezés nem pusztán fizikai probléma. „Lelkileg is borzasztó azt megélni, hogy apa vagy anya nem tud mit tenni a tányérra – nemcsak a gyereknek, a szülőnek is. Anyaként belegondolni is rettenetes, mennyire kiszolgáltatott, szörnyű helyzet az, amikor a gyereked kér, és te nem tudsz mit adni.”
Ma Magyarországon több mint ötvenezer gyermek éli át nap mint nap azt a szörnyű pillanatot, hogy nincs ebéd, nincs vacsora. Ezért akaratlanul is felvetődik a kérdés, azokban az esetekben, amikor a társadalom egészének felelőssége volna megszüntetni az éhezést, mennyire lehetnek hatásosak a „Jobb adni”-kampányhoz hasonló akciók. Az adventi időszakban nyilván erősebb az emberekben az adakozókedv – ugyanakkor a százféle adományozási lehetőség közt könnyen elveszhetünk.
„Ez volt a másik oka, hogy elvállaltam a szeretetszolgálat felkérését: nekik tényleg elhiszed, hogy azt a 250 forintot arra használják majd, amire adtad – fűzi hozzá Dóri. – Konkrét, jól érthető célnak érzem, hogy egy tál étel árát lehet megváltani az adománnyal. Hiteles, mert bárki el tudja képzelni azt az amúgy ismeretlen, kicsi gyereket, aki jóllakik egy tál étellel, amit a mi adományunkból finanszírozott a szolgálat.”
Azt pedig mindenki el tudja képzelni, milyen lenne, ha a saját gyerekének nem jutna étel; mint ahogy azt az örömet is ismerjük, ami egy jóllakott, boldog arcocska láttán tölti el a szülőt. „És ha mást nem is, a saját gyermekét mindenki önzetlenül szereti” – hangsúlyozza Dóri, majd az önzetlenség kapcsán arra terelődik a szó, mit is jelent tulajdonképpen segíteni másoknak, jót tenni valakivel. Ami ismét egy közhelyes téma, hiszen mindenki tudja: jobb adni, mint kapni – ugyanakkor nagyon kevesen képesek rá, hogy csak a másik örömére cselekedjenek, teljesen önzetlenül. „Nem tudom, én képes vagyok-e önzetlenül segíteni, de abban biztos vagyok, hogy érdemes minden lehetőséget kihasználni, amikor az ember egy kicsit jó lehet.”
És, hogy érthető legyen, mire gondol, személyes példát hoz: lánya, Zorka tanítója a Szent Mihály-ünnepkörhöz kapcsolódóan egy nap bevitt az osztályba egy mérleget, és egy nagy, fekete követ, ami a rosszaságaikat szemléltette. A gyerekeknek pedig heteken keresztül az volt a „feladatuk”, hogy amikor otthon segítettek valamiben, vagy tettek valami jót (bekötötték a kistesó cipőjét, levitték a szemetet), kértek egy kis, fehér kavicsot, azt bevitték az osztályba, és a mérleg másik serpenyőjébe tették. „Aztán egyszer csak a sok kicsi, fehér kő lenyomta az óriási fekete súlyát. Szerintem mindenkinek megvannak a maga fekete kövei, de fontos időről időre helyrebillenteni a mérleget, fehérre változtatni a feketét – nem csak karácsonykor.”
Még nincs hozzászólás