Fekete hangú feketerigó
Legtöbbször feketében lép fel, a címlapfotózáshoz viszont pirosba, fehérbe, türkizbe öltözött. Az utóbbi időben úgy érzi, ideje kicsit színesedni. Bangó Margit, aki a testvérei kinőtt ruháiban nőtt fel, ma a színpad elegáns nagyasszonya!
Sportos nadrágban, tunikában, tornacipőben jön felém az utcán. Súlyos gerincműtéteken van túl, gyakran fáj a háta, csak kényelmes cipőben tud járni. Egy-egy járókelő lelkesen leszólítja, és gátlás nélkül közli vele: Margit, szeretem magát! Ilyen könnyen szerelmet vallani még nem hallottam férfiakat és nőket. Az ország egyik legnépszerűbb énekesnője pedig olyan természetes kedvességgel fogadja a gyengéd gesztusokat, mintha csak otthon lenne, az övéi között.
RIDIKÜL MAGAZIN Egyedül élsz – szoktad mondogatni –, ehhez képest nem lehet úgy felhívni, hogy ne lenne a háttérben három-négy hang. Hogy is van ez a zajos magány?
BANGÓ MARGIT Élvezem a nyüzsgést! A két húgommal egymás szomszédságában lakunk Kispesten, s ha otthon vagyok, jönnek át az unokájukkal. Nekem négy unokám van, tartsa meg a Jóisten őket minden jóban, s közülük a legnagyobb, Tina – a férjével, Emilióval és a pici lányával, Viviennel – velem egy udvarban lakik. Az egyik házban ők, a másikban én a kis Tinával – az unokám első házasságából született tizenhárom éves lányával. De szerintem egyáltalán nem vagyunk sokan!
RM Én már elvesztettem a fonalat!
BM Imádom, ha sokan vannak körülöttem, mindenki eszik, mesél, mindent megbeszélünk. Amikor meg elegem van, beugrom az autóba, akár éjjel is, és megyek le Velencére, ahol csak a madarakat hallom csicseregni a kertben. De másnap már elkezdenek hiányozni a többiek. Lassan jönnek is utánam, hozzák a barátaikat is. Négy kis szoba van a velencei nagy házban, reggel, amikor felébredek, mindenütt lábak, még a szaletliben is. Nekem ez a természetes, nagy családban nőttem fel, nyolcan voltunk testvérek, ma már sajnos csak hárman maradtunk, a három lány. Velencén a reggeli kávé mellett megbeszéljük a húgaimmal, Rózsikával, Irénnel a nap fő kérdését: mit főzzünk aznap.
RM Nem lehet, hogy valahonnan a gyerekkori nélkülözésből ered az, hogy ennyire fontos neked az étel és ilyen nagy élvezet a főzés?
BM Dehogynem! Gyerekkoromban megtanultam: az étel, az élet! Mindig éhes voltam. Drága édesanyám reggel hozott két kiló kenyeret, ami pillanatok alatt elfogyott. Lehettem úgy nyolcéves, amikor egyszer hiába nyitottam ki a komód felső fiókját, nem volt ott a kenyér. Aznap nem kapott hitelbe. A morzsákat szedegettem össze, és nagyon el voltam keseredve. Apu 900 forintos fizetéséből éltünk, ha muzsikált este, és kapott pluszpénzt, akkor rendesen ettünk. Közben hitelezett nekünk a pék, a szatócs, s a szüleim mindig pontosan törlesztettek. De nemcsak mi éltünk nehezen akkoriban! Ne felejtsük el, ötvenben születtem, a háború utáni évtizedben voltam gyerek, amikor mindenkinek kevés jutott. De ettől nem voltunk boldogtalanok!
RM Az apukád cimbalma megvan még?
BM Jaj, az gyönyörű hangszer volt! Zenész család voltunk. Nagyapám prímás volt, apám harminchárom évig muzsikált Vásárosnaményban, az elegáns Csipke étteremben, ő volt a legjobb cimbalmos a megyében. Tanította a fiait is, Jenő öcsém négyéves korától cimbalmozott, Elemér hegedült, a legnagyobb, Pisti, bőgőzött. Ahogy apu elment este, és anyu átment a testvéreihez beszélgetni, összeállt nálunk a gyerek-zenekar, és persze az énekesnő is megvolt. Édesanyám mindig azzal ment el otthonról, hogy játszhatunk, de aztán „arany” rend legyen, mire hazaér.
RM És így volt?
BM Persze, pedig az utcából a többi gyerek is azonnal megjelent. Koncertet adtunk, máskor szavalóversenyt rendeztem, színházast vagy cirkuszost játszottunk, én voltam a rendező, a cirkuszigazgató vagy az artistanő. Aztán ez egyik artistamutatványom közben Valika, a szomszéd kislány eltörte a kezét. Na, akkor elmenekültem otthonról.
RM Az utcátokban romák laktak?
BM Nem, vegyesen! Öt-hat muzsikus cigánycsalád, a többi család magyar vagy zsidó. A szomszédokkal jóban voltunk, mi, gyerekek egy kupacban, és a városban mindenki tisztelte a szüleimet, és a többi romát is. Amikor drága édesanyám meghalt, egész Vásárosnaményban bezárták a boltokat, mindenki ott volt a temetésén! Huszonöt éves voltam, amikor anyu elment. De ő is és apu is megélte, hogy a lányuk lett valaki.
RM Tizenhat évesen kapott fel a hírnév, amikor megnyerted a rádió tehetségkutató versenyét. Büszkélkedtek veled?
BM Amikor először szerepeltem a rádióban, az egész utca összejött a kultúrházban, és hallgatták az adást. Apám is átszaladt az étteremből, és ahogy meghallotta az első hangot, zokogva rohant ki. Annyira meghatódott. Később a televízióban sem tudott megnézni, mert elfogta a sírás. Anyu is sírt, de ahogy a testvéreim mesélték, boldogság volt az arcán. Amikor az első autómmal hazamentem – Brüsszelben énekeltem akkor már három éve –, anyám beült mellém, és nem engedte, hogy kettesből hármasba tegyem a sebességet. Kilógott az ablakból, és minden ismerőnek köszönt: Jó napot, Konczné! Jó napot, Vargáné! Itthon van a Margitkám!
RM Gyerekkorodban mikor tudatosult benned a romaságod, vagy olyan természetes volt, mint a levegővétel?
BM Igen, nekem természetes volt. Nagyon fekete voltam gyereknek, drága édesanyám úgy hívott, hogy feketerigó, mert persze mindig énekeltem, a többi gyerek meg négusnak nevezett. De cigányozás nem volt! Soha, senki nem éreztette velem a származásomat! Szerintem azért sem, mert a szegénység mellett normális körülmények között éltünk, mind iskolába jártunk. Drága anyánk volt ebben szigorú, a papa nem, ő a zenében fogott minket keményebben. Anyu intelligens, tanult asszony volt, imádott olvasni, minket is beíratott a könyvtárba... Gyönyörű hangja volt, a legtöbb dalt, operettet, népdalt, cigánynótát tőle tanultam. Szóval, amikor gyerek voltam, sohasem hallottam azt, amit ma, hogy azt mondják: cigány vagy, meg zsidó, meg kínai, meg japán. A 21. században! Nekem ez nagyon furcsa. Ember vagy! És a megkülönböztetés csak annyi lehetne, hogy jó vagy, rossz vagy.
RM Úgy nőttél fel, hogy mindig a többiek kinőtt holmiját örökölted. Később ki segített kialakítani a stílusodat?
BM Senki, otthonról kaptam ezt is. Drága édesanyámnak nagyon jó ízlése volt, később pedig nyitott szemmel figyeltem, ki hogy öltözik. A színpad számomra szentély, meg kell tisztelni az embereket azzal, ahogy megjelenek. Csiricsáré rajtam sosem volt.
RM Mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy feladd a Bangó Margit-imidzset, és rappernek öltözz egy tévéműsorban?
BM Ez a szerelem, a színpad iránt! A dalt – Kicsikét szűk a világ nekem – az unokám javasolta, megtetszett, és belementem, hogy rappeljek. Azt meg nem lehet nagyestélyiben. Ahogy felpróbáltam a kapucnis felsőt a sportüzletben, azonnal elkezdtem énekelni. Nagyon élveztem.
RM Gondolom, az eladók is! És a bluest nem élveznéd?
BM Imádom!
RM Amikor Szakcsi Lakatos Béla zongorakíséretében a Fábry show-ban elénekelted a Halk zene szól az éjszakában című slágeredet, mintha nem is ugyanaz a dal lett volna. Hihetetlenül izgalmas blues lett belőle, fekete hangon előadva. De miért csak egy műsorszám erejéig?
BM Szakcsi régi barátom, próbálnunk sem kell, annyira értjük egymást a zenében, olyan, mint amikor egyszerre folyik két folyó… Évek óta mondja, hogy dzsesszt kell énekelnem. De én nem akartam. Talán majd most! Azt tervezem, hogy csinálunk egy blueslemezt. Remélem, még ad hozzá az Isten erőt.
RM Miért költözik veled a régi konyhaszekrényed mindenhová?
BM Jaj, mert annyira hozzám nőtt. Időnként átfestem. Most Velencén van, a nyári konyhámban.
RM A rózsás sparhelt, a kihúzható dívány, és a mama lábosai társaságában…
BM Meg a 25 literes kék fazeka, a régi szűrője… Főzni is anyutól tanultam. Magam sem gondoltam, hogy később hat sikeres szakácskönyv lesz ebből, s hogy nemzetközi díjakat fogok velük nyerni.
RM Vissza lehet hozni a gyerekkort a tárgyakkal?
BM Nem tudom, én ragaszkodom a hagyományokhoz, és ahhoz, amiben felnőttem. Nemcsak a tárgyakhoz, ott vannak drága édesanyám levelei is, amiket Brüsszelbe írt nekem, azokat is jó újraolvasni. Lehet az ember akárhány éves, a szülei mindig hiányozni fognak neki.
RM Egy kérdésre nem válaszoltál. A sok régi tárgyad között megvan édesapád hangszere?
BM Sajnos nincs. Apu, amikor hatvanhárom évesen nyugdíjba ment, eladta. Ha már nem játszhatott rajta, nem akarta látni sem. Amint abbahagyta a muzsikálást, rövidesen meg is halt. Őt a zene éltette. Kerestem a cimbalmot, meg is találtam, vissza akartam vásárolni, de a tulajdonosa azt mondta, nincs az a pénz, amiért eladná.
Még nincs hozzászólás