Erős nők, gyengéd férfiak
Tombol a nyár, az emberek szabadságon vannak, a határidők a távolba tolódnak. Igyekszünk pihenéssel tölteni azt a kis időt, amit ki tudunk valahogy szorítani szabadság címén a munkánk mellett. Ilyenkor kinek jutna eszébe párkapcsolati tréningen részt venni, vagy ahogy ma divatosan mondják: párkapcsolati workshopra menni?
Kánikula ide vagy oda, én belevágtam egy ilyenbe, mert régóta érdekelt, hogy mit mozdít meg bennem ez a csoportos együttlét, ahol csupa ismeretlen ember olvad össze a mediátorok vezetésével – egy nő és egy férfi személyében. Ádám és Éva... Mi pedig a sok kicsi alma, a bűnbeesés jelképei. Igaz, bűneinket vagy inkább tévedéseinket nem most, hanem korábban követtük el, és most ezek nyomába eredünk, hogy a miértekre választ kapjunk.
Előkerül a csörgő és a sámándob, hogy úgymond a férfi és a női energiák kiegyenlítődjenek. A csörgőt természetesen női kezek felügyelik, míg a sámándob a férfi oldal ütemes harci felhívását szólaltatja meg. Külön körben helyezkednek el a férfiak, és külön a nők. Ahogy az indiánoknál, már amennyire helytállóak a Karl May műveiben olvasottakról őrzött emlékeim.
A feladat a férfiaknál a bennünk szunnyadó ősi, vad energiák előhozatala, míg a nőknél a gyengédség, a férfinak oltalmat és melegséget adó szeretetteljes otthon és az erős férfi utáni vágy megjelenítése. Mi, férfiak egyenként a dob üteme mellett táncba kezdünk, valahogy úgy, ahogyan régen a mamutvadászatra készülve tehették őseink. Nyilazunk, dárdát dobunk... imitálva, persze, de képzeletben már a szavannákon üldözzük szegény, kihalásra ítélt állatainkat.
Néha áttekintek a nőtársaim alkotta körbe, ahol a csörgő hangjára csupa csábítóan vonagló, nőiessége teljes fegyvertárát magán viselő hölgyet látok. A hétfátyoltánc utolsó fátylának kellene már csak a földre hullania, és menthetetlenül maguk felé vonzanának szirénmozdulataikkal.
Nincsenek kétségeim, a női energiákat szilaj szexuális erő kelti életre. Talán erre jött rá Freud is?
Kisvártatva csere jött, amire, bevallom, nem számítottunk. Nekünk, férfiaknak kellett női szerepbe bújnunk, és a nők lettek az alfahímek. Nekünk csörgött a csörgő, odaát szólt a dob. A férfiak jól láthatóan nem nagyon tudtak mit kezdeni ezzel a szereppel.
Összekacsintóan, játékosan adtuk egymás tudomására, hogy identitásunk ilyenforma megjelenése csupán a véletlen és a játék műve, legbelül őrizzük természetadta férfi mivoltunkat. Egy külső szemlélő biztosan valami színes pride-fesztiválra gondolhatott, ahogy a mozgásunkból Madonna erotikától fűtött mozdulatai köszöntek vissza.
A meglepetés azonban csak most jött. Amennyire a játék, a könnyedség volt jellemző a férfiak viselkedésére, annyira ellentétesen vették komolyan szerepüket a nők. Teljesen átélve, erősnek mutatkozva, behódolásra késztetve bennünket próbáltak szinte erőszakkal megkörnyékezni, uralmuk alá vonzani. Szemükben nyoma sem volt a játéknak vagy a huncutságnak. Kőkeményen férfiként közeledtek felénk.
Elgondolkodtató volt számomra, hogy mennyire a napi valóság köszönt vissza. Divat lett emancipált, erős nőnek lenni. Az élet valóban rákényszerítette a nőket, hogy egyedüliként is helytálljanak a családban. Gyereket neveljenek, átvállalják a férfiak szerepét, és mindent megtegyenek, amit a férfiak is.
Egyet mégsem tudnak, bármennyit változott a világ. Valódi férfi mintát mutatni a gyerekeiknek. Azok erős nőket, az élet kihívásaira választ adó anyákat látnak, de nem tanulják meg, milyen az erős apa, hogyan viselkedik a család valódi alfahímje.
Felborul az ősi rend, mikor az utód ledönti a bálványt, és átveszi az alfahím szerepét? Arról nem is beszélve, hogy hol maradnak azok a minták, melyeket egy apa és egy anya együtt közvetíthet csak. Szerepcserét kérünk! Legyenek ismét erős férfiak és gyengéd nők! Maradjunk meg az eredeti szereposztásnál.
Még nincs hozzászólás