Emelkedő tesztoszteron
Elszánt, erős, fegyelmezett, elhivatott. Kemény. A mesekönyvek hercegkisasszonyai és happy endre pályázó nőszereplői közül kevésről jutnának eszünkbe épp ezek a jellemvonások. Korunk szupernői azonban maguk küzdenek meg a sárkányokkal, nem várnak holmi hercegekre. Csoda, ha egy kicsit elférfiasodnak mindeközben?
Minden nap újra és újra felvesszük a harcot a megrendelőkkel, a versenytársakkal, a beszállítókkal, a hivatalokkal, a beosztottakkal vagy a munkatársainkkal a cégen beüli hierarchiában.
Küzdünk, hajtunk, áldozatokat hozunk, nem törődve az időről időre tomboló hormonjainkkal, míg sikeres nőkké nem válunk a munka világában. Közben pedig talán észre sem vesszük, de egy kicsit elférfiasodunk. Attitűdjeinkben, céljainkban, viselkedésünkben.
Friss kutatások szerint még a tesztoszteron- – vagyis a férfi nemi hormon – szintünk is megemelkedik ilyenkor. Persze, nem kiszőrösödünk vagy megvállasodunk tőle, de a magasabb tesztoszteronszint hatására fokozódik az agresszió, erősödik az önbizalom, a koncentrációs képesség, a tettrekészség, a versenyszellem és a vezetői kompetencia. Mindezek pedig nem elhanyagolható tényezők egy karrierre vágyó nő számára.
A tesztoszteronfüggő tulajdonságok a munkában nélkülözhetetlenné válnak, de vajon mi történik a testünkkel, ha nap mint nap férfias csatákat kell vívnunk? Hogyan reagál a szervezetünk az emelkedett férfi nemi hormon-szintre? Hogyan maradhatunk mindemellett nőies nők?
A munkából hazaérve ledobhatjuk magunkról a farkasbőrt, és visszaváltozhatunk báránnyá? Marad egyáltalán bennünk törékenység, vagy addig öltjük magunkra a munkahelyi szerepünket, míg végül már nem tudjuk levetni? Vajon jó ez így?
A nők férfiasodnak, a férfiak nőiesednek, a női és férfi szerepek közötti éles határvonalak szinte teljesen elmosódnak. Erős, határozott nők vallják: ha párkapcsolatot akarnak kialakítani, gyengébbnek, törékenyebbnek kell látszaniuk. Játszani kell, hogy megmentésre szorulnak, és csodálni a férfit, aki a segítségükre siet.
Valljuk be, kislányként is ezeket a mintákat kapjuk; olyankor persze még áhítattal hallgatjuk a meséket, amelyekben a herceg megmenti a királykisasszonyt, legyőzi érte a tűzokádó sárkányt is, kiállja a legfélelmetesebb próbákat.
Évtizedek múltán szembesülünk csak vele, hogy valójában a nő az, aki a munka, a háztartásvezetés, a gyereknevelés mellett, csak úgy mellesleg, félkézzel legyőzi a sárkányokat, időnként félreállva, lehetőséget biztosítva a férfinak: játsszon ő is egy kicsit, dicsekedhessen, hogy herceg ő a javából.
De mi történt: a hormonok tehetnek róla, vagy a változó társadalmi elvárások? Esetleg egzisztenciális kényszer? Vagy addig toltuk a feminizmust, míg végül ránk maradt a mamutvadászattól a barlangtakarításon át a gyereknevelésig minden feladat?
Valahol a „bármi lehet belőled” kecsegtető ígéretéből a „mindent neked kell csinálni” nyomasztó valósága lett. És mit értünk vele? Teljesíthetetlenné maxolt álmok után futunk, a tökéleteset hajszoljuk, az élet nem egy, de egyszerre minden területén.
Tökéletes főnök, beosztott, feleség, anya, gyermek, nő akarunk lenni. Mindezt természetesen egyszerre. Lássuk be, időnként el kéne engedni egyet-egyet közülük, mert az egymásnak ellentmondó szerepek nyomásában csak meghasonlottá válik az ember. Még a mesék hősei sem képesek mindenben helytállni, gyenge pontjaik a legnagyobb szuperhősöknek is vannak.
Még nincs hozzászólás