Elszakadás

2017. október 9. | Írta: Dióssy Klári

Két és fél éve megtaláltuk. Azt hittem, soha többet nem kell dobozokba pakolnom, újságpapírokba csavargatni a törékeny poharakat, tányérokat. Mert ez az otthon már végleges, hiszen tágas, a zöldben van, és Máté is belakta, szereti.

A mi kuckónk anya, ahogyan gyakran mondogatja. Persze még mindig nincs kész, a fürdőszobát hol barnásdrapposra képzelem, hol vadítóan színes kiegészítőket álmodok bele, de még várat magára, hogy átalakuljon.

Rengeteget költöztem már. Először a középiskolai kollégiumba, Szolnokra, aztán Szegeden jöttek a szabad főiskolai évek. Ott aztán a kollégium után albérlet, majd saját otthon következett három ízben. Utána pedig már a fővárosban két albérlet után összeköltözés az akkor még leendő férjemmel, majd a közös otthon, ahol most élünk.

Vagyis van rutinom a csomagolásban, és leginkább a selejtezésben.

Ennyi múlt után nem ragaszkodom foggal-körömmel tárgyakhoz, lakásokhoz. Legalábbis így gondoltam. Eddig. De amikor most, 43 év után úgy döntöttek a szüleim, hogy elköltöznek az Alföldről, és Budapestre jönnek, bizony összeszorult a szívem. És amikor senki sem látta, jól kibőgtem magam.

Mert bár jócskán felnőttem már, de a haza mégiscsak ott van, ahol a gyerekkor. Ahol úgy susognak a nyárfák a Körös-parton, mint sehol máshol, ahol az sem zavart, hogy a folyóban úszva tele lett a fürdőruhám békalencsével, ahol a moziban még mindig olajospadló-szag van.

Tolulnak fel az emlékek, és még az sem nyomja el, hogy a szüleim végre a közelünkben lesznek, hogy Klári mama főztjére gyakrabban mondhatja a kisfiam, hogy isteni, és hogy Tibi papa végre mindennap tud forgalmi akadályt építeni legalább száz kisautóból.

Már csak egyszer lesz alkalmam oda hazamenni. Biztosan megsimogatom majd a házat, bámészkodom majd az erkélyen, várva, hogy talán utoljára, de rezesbandás esküvői menetet lássak, és integessek az ismerősöknek.

Mert ott, abban a városban mindenki ismeri a családomat. Jó napot, tanár úr, tanárnő! Ilyen megszólításban aligha lesz részük ebben az óriási fővárosban.

De azért öröm, hogy itt leszek. És ezzel a történettel a költözés sem áll meg, hiszen Máté a bölcsödét most váltotta óvodára. Jaj, mi lesz! De ez már egy másik történet...

Címkék: szülők, emlékek, változás, szülői ház, költözés, jegyzet, dióssy klári