Ridikül Magazin logo

Élet az élsporton túl

Siker, pénz, csillogás - sokan ezzel a három fogalommal azonosítják a profi sportolók életét. Az élsport azonban amellett, hogy rengeteget ad, sokat is követel a benne részt vevőktől, és nem mindenkinek sikerül probléma nélkül beilleszkednie pályafutásának végeztével a civil életbe.

Fotó: Shutterstock.com

Néhány héttel ezelőtt látott napvilágot Ian Thorpe szomorú sorsa. Az ausztrálok gyorsúszó-legendája a 2000-es sydney-i és a 2004-es athéni olimpián lett világsztár. Előbbi játékokon három aranyérmet és két ezüstöt nyert, utóbbin pedig két arannyal és egy-egy ezüsttel és bronzzal lett gazdagabb, népszerűségével pedig csak a 18-szoros olimpiai bajnok amerikai úszó Michael Phelps, vagy a száz- és kétszáz méteres síkfutás jamaikai csúcstartója, Usain Bolt vetekedhetett.

Az ő élete sem volt azonban fenékig tejfel. A Thorpedónak becézett sztár már versenyző korában is depresszióval küszködött, és miután mindössze 24 évesen, 2006-ban csökkenő motivációja miatt abbahagyta az aktív sportolást, megszűnt napi elfoglaltsága is. Az ausztrál alkoholba próbálta fojtani bánatát, ez persze csak egyre lejjebb taszította a lejtőn. Az út vége a rehabilitációs intézet lett: jelenleg egy sydney-i kórházban kezelik a labilis hírességet.

„Az aktív sport befejezése olyan veszteségélményt, olyan hiányállapotot okoz, amit nagyon nehéz feldolgozni. Pláne egy olyan embernek lehetnek nehézségei ezzel, aki lelkileg még nincs felkészülve a civil életre, vagy problémákkal küzd a magánéletében. Ezt az űrt ezért próbálják meg drogokkal vagy alkohollal betölteni.” – nyilatkozta Nagy Sándor sportpszichológus, a magyar labdarúgó-válogatott korábbi, a Ferencváros futballcsapatának mostani szakembere.  „Sok múlik azon is, hogy mennyire volt sikeres sportolóként valaki. Minél gazdagabb a pályafutása az embernek, annál nehezebb megszokni a civilséget.”

Nem csak külföldi sportolók jártak az élet kevésbé napos oldalán, hanem magyar olimpiai bajnokok is. Csollány Szilveszter még a 2000-es sydney-i olimpián szerzett aranyérmet, és egy ország imádta őt fantasztikus teljesítménye, sugárzó mosolya és közvetlen személyisége miatt. 2002-es visszavonulása után a tornász is megtudta, mennyire nehéz a sport nélküli világban élni egy olyan embernek, aki nem ebben nőtt fel.

Egyre messzebb került választott sportágától – amelyben csak önkéntes alapon, fizetés nélkül kínáltak neki munkát –, és odáig jutott, hogy végül soproni családjától elszakítva, Budapesten kellett pultosként dolgoznia egy sörözőben, hogy el tudja tartani magukat. 2011-ben feleségével és két gyermekével kiköltözött a nyugodtság szigetére, Izlandra, de emésztő honvágya miatt tavaly novemberben hazajött. Ma valamivel rendezettebb az élete, egy soproni fitneszstúdióban dolgozik, emellett a Testnevelési Egyetemen tanul, valamint a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség őszi kampányában is szerepet vállalt.

„Egy élsportoló, akinek be van osztva percre pontosan a napja – mert így éltünk évekig – burokban él. Nekünk csak az volt a dolgunk, hogy játsszunk, elintéztek helyettünk minden mást… Amikor ebből a burokból kilépsz, borzasztó nehéz átállni. Amikor befejezed, és már nem tudják, ki vagy, amikor már nem vagy fontos, ez a másik élet borzasztó nehéz. Szinte belehalsz egy kicsit, amikor véget ér, még akkor is, ha egy olyan állásod van, amivel a sport közelében tudsz maradni” – magyarázta Oláh Zsuzsa Európa-bajnok asztaliteniszező, aki jelenleg Berlinből hazatérve a lány ifjúsági válogatottat irányítja.

Szerinte Ady Endre egyik leghíresebb verse, az Új vizeken járok a sportolók életében még jobban igaz. „Ne akarj "a szürkék hegedőse" lenni. Ne akarj szürke lenni, mert abból van nagyon sok. Viszont ha te valamiben jó tudsz lenni, ha Európában akár csak a hatodik tudsz lenni, akkor csináld azt! A legtöbb sportoló, aki sokra viszi, ezzel a mentalitással jut el oda, ahol van. Amikor viszont befejezed, és otthon vagy, akkor csak szürke vagy. Pont azoknak a sportolóknak, akik nagyon sikeresek voltak, amikor véget ér a pályafutásuk, szürkék lesznek, és ha a magánéleted nincs rendben, ha nincs, aki segít: ezt elviselni a legnehezebb.”

Rózsa Norbert is így járt. A dombóvári „békaember” a kilencvenes években a világ legjobb mellúszója volt, a medencében (és azon kívül is) rivalizálása Güttler Károllyal már-már legendás méreteket öltött.

A kétszáz méteres mellúszás atlantai fináléjában győztes Rózsa négy évvel ezután vonult vissza az úszástól, de később sem raliversenyzőként nem találta meg a helyét, sem pedig a magánélete nem sikerült. A depresszióval szintén küszködő Rózsát végül 2005-ben szállították kórházba betegsége miatt. Miután kiengedték, 2007-ben öngyilkosságot kísérelt meg, de egy barátja szerencsére idejében megtalálta, és gyomormosással meg tudták szabadítani a bevett nagy mennyiségű gyógyszertől.

Szerencsére az olimpiai bajnoki címe mellé három világbajnokságot is begyűjtő Rózsa azóta megtalálta az őt érdeklő foglalkozást, és nyomdai grafikusként első munkáját is megkapta: Dr. Gyarmati Andrea Apróságaim című, tavaly decemberben megjelent könyvéhez tervezett borítót.

„Persze segíthet az embernek, ha olyan sportágat űz, ami mellett marad egy kevés ideje is a tanulásra, vagy más kompetenciák elsajátítására. Megemlítendő Szilágyi Áron esete (a Vasas 2012-ben olimpiai bajnokságot nyerő kardvívója a versenyzés mellett két egyetemet is végez – a szerk.), vagy a vízilabda-válogatott, amelyből többen is orvosi vagy jogászdiplomát szereztek” – mutatott rá a pozitív példákra Nagy Sándor.

Még nincs hozzászólás

Szóljon hozzá!


Az ide beírt név jelenik majd meg a hozzászólásánál!

Az ide beírt emailcím nem fog megjelenni a hozzászólásban, kizárólag az esetleges válaszhoz tároljuk!

Figyelem! Az ide beírt szöveg minden látogatónk számára látható lesz!

A ridikulmagazin.hu site adminisztrációs és moderálási alapelveibol eredoen elofordulhat késés a beküldés és a megjelenés között!