Eddig hosszú, összeérő szerelmeim voltak
Kovács Patríciával többek közt kimaradt gimis évekről, "dühöngő ifjúságról" és a harmincas évek derekán meglelt dívaságról beszélgettünk. Elárulta, miért nem engedi kislányát a színház közelébe, amikor előadás van, és azt is, miként változott meg az élete a válás után.
- Mire ez a lapszám megjelenik, már túl lesztek a Dühöngő Ifjúság bemutatóján a Belvárosi Színházban. A darab eredetileg huszonévesekről szól, de csak ritkán játsszák huszonévesek, a szereposztás, úgy tűnik, most sincs másképp.
- Ami Osborne idejében, azaz ötven éve, a huszonévesek jellemző problémái voltak, azok most inkább a harmincasokat érintik. Később házasodunk, tovább járunk iskolába, tologatjuk a gyerekvállalást.
Harmincévesen még én is kölyöknek éreztem magam. Egy újrafordított verziót viszünk színre, kevésbé a társadalmi változásokra, sokkal inkább a privát történetre lesz kihegyezve: egy emberére, aki tönkreteszi a körülötte élőket, a barátait, a szerelmét.
A verbális erőszakon lesz a hangsúly, amely ugyanolyan pusztító, mint a fizikai. Arról szeretnénk beszélni, mennyire pusztító, ha valaki nem találja a helyét a világban, és mennyire nem attól függ, elégedettek vagyunk-e az életünkkel, hogy van-e mellettünk egy társ.
- Ez a darab óriási vihart kavart, társadalmi mozgalmat indított el. Mitől tud ma is fontos lenni?
- A családon belüli erőszak témája ma nem kevésbé fontos, mint akkor a fiatalok jövőtlensége.
- Ha a kislányod nagyobb lesz, melyik filmedet mutatod meg neki elsőként?
- Hú, ezen még nem gondolkodtam. Még csak négyéves, és tudatosan távol tartom a munkámtól. A filmjeim közül legbüszkébb a Félvilágra vagyok, de ahhoz már nagylánynak kell lenni, hogy megérthesse, így valószínűleg nem az lesz az első, amit látni fog.
- Hanna nem lesz öltözős gyerek?
- Nem! Az az én időm, amikor próbálok, amikor játszom. Én a színházba járok pihenni, mondhatjuk (nevet). Nem a környezetem, az asszisztens vagy az öltöztető feladata a gyerekemet pesztrálni, és a gyereknek sem lenne jó, ha a büfében lófrálna, amíg én színpadon vagyok.
Nem tudok úgy dolgozni, hogy ott vár az öltözőben. Ha a közelemben van, akkor csak az ő mamája tudok lenni, nem tudom kikapcsolni magamban a mamagombot. Nincsenek jó élményeim, mert bár 14 éves voltam, amikor elkezdtem játszani az Operettszínházban, de még korai volt.
- Miért?
- Elkezdtem felnőtt életet élni, pénzt keresni. Így alakult, és nem bánom, de tudom, hogy kimaradt sok minden. 15 éves koromtól magántanuló voltam, nem tudtam bejárni az órákra, külföldön forgattam, színházaztam. A gimis évek kimaradtak.
- De a munkát élvezted azért?
- Persze. Később esett le, hogy sok mindenben nem volt részem, ami nem pótolható. Kisgyereknél is megvannak a fázisok, kúszik-mászik, négykézlábazik, feláll. Ha kimarad valamelyik lépcsőfok, az hiányzik.
- És ha Hanna eléd állna, hogy ezt az életet akarja ő is?
- Nem tudom, mi lesz, ha így alakul. Rengeteg csalódott gyerekszínészt láttam, olyanokat, akiknek híres az apja-anyja, és többet várnak tőlük, másként néznek rájuk. Csak akkor szabad belevágni, ha nem kérdés, hogy önállóan is érvényes művész valaki.
Ha ez a sorsa, akkor nem fogom leláncolni, de nem irányítom erre, az biztos. Ez egy olyan szakma, hogy úgyis színész lesz, aki igazán az akar lenni.
- Sokat dolgozol. Ha adódik egy váratlan szabadnap, mit csináltok?
- Imádom a semmittevős napokat. Ha nem vagyok kiírva próbára, üzenek az óvónőnek, hogy ma kuckózunk. Olyan jó, ha nem kell sietni sehová.
Ha elindulunk a játszótérre a gyerekkel, a kutyával, és meg lehet állni minden virágnál, bokornál, kőnél. Pizzát rendelünk. Elmegyünk vásárolni. Semmi extra. Nyugalom, lógás.
- Rengeteg filmben szerepeltél, a sorozatok készítői is szeretnek, de a színházat érzed igazi, természetes közegednek.
- Igen, a filmezés ajándék, álom. Nem is szoktam búslakodni, ha elmegy mellettem egy szerep. Még mindig Aliz Csodaországban-érzésem van, ha forgatok. A színházban vagyok otthon. Teljesen más élmény. Az egyik izgalom. A másik meg biztonság és magátólértetődőség.
- Kerek születésnapod lesz nemsokára, mivel ünnepled?
- Nem szeretem az ünnepeket. Folyamatosan dolgozom, piros betűs napokon is. A születésnapommal nem foglalkozom. Rengeteg tapsban, buliban, ünneplésben volt részem, nekem az elég. Nem ünnepeltetem magam.
A korom nem érdekel. Ha elégedetlen vagyok a külsőmmel, akkor pihenek, alszom, tornázom, diétázom, veszek egy jó krémet, ennyi.
- Miért is érdekelne a korod: a rendezők is most, nem huszonöt évesen látták meg benned a dívát.
- Talán mert alapjában kislányos alkat vagyok. És szerintem attól szexi egy nő, hogy már ismeri a testét, és átélt olyan dolgokat, amelyek éretté teszik, amiktől titokzatos tud lenni.
Egy huszonöt éves nő nagyon szép vagy vonzó, de a dívasághoz megélés kell. Amúgy kifejezetten keresem az olyan munkákat is, ahol nem kell "nőnek" lenni, inkább valamilyen fura karakternek.
Van egy szerepem a Játékszínben, kifejezetten otromba és taszító vagyok benne, és nagyon élvezem.
- Nagy változás történt az életedben tavaly, elváltál. Milyen most az életed? Béke van benned?
- Kilenc év és egy nagy szerelem után úgy dönteni, jobb lesz külön, nem könnyű senkinek. Minket összeköt Péterrel az élet örökre, hisz van egy gyerekünk, és van egy alapítványunk, a SUHANJ! A tisztelet, a barátság megmaradt.
Valami elmúlt, és még túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy ebbe beletörődjünk, benne ragadjunk. De ettől még nehéz, megszoktuk, hogy mindenben ott vagyunk egymásnak. Igazán szépen beletanultunk a különlétbe, nagyon büszke vagyok mind a kettőnkre.
A kislányunk így a lehető legkiegyensúlyozottabban éli meg az egészet. Tudja, hogy a szülei maradunk, nem veszíthet el minket. Közösen neveljük, Péter nagyon sokat segít, nekem hektikus az időbeosztásom.
Közben elkezdtem élvezni az egyedüllétet. Eddig hosszú, összeérő szerelmeim voltak. Újdonság nekem, hogy nincs mellettem senki, de már komfortosan érzem magam.
- Miért, mi változott benned a korábbiakhoz képest?
- Az énképem gyerekkoromtól kezdve valakihez képest formálódott. De mostanában elkezdtem magamban bízni. És ez erőt ad a többi területen is. Szakmai döntésekben, magánéleti kérdésekben.
Már nem a mások szemén keresztül nézem magam. Új élet kezdődött. Nem az határoz meg, hogy mit gondolnak rólam, hanem az, hogy én mit gondolok magamról.
Még nincs hozzászólás