Diplomahalmozók
Azok a fiatalok, akik félnek elkezdeni az önálló életüket, gyakran a tanulásba menekülnek, diplomát diplomára halmoznak, és élvezik a mamahotel kényelmi szolgáltatásait. Vagy éppen egy-két éves munkatapasztalattal a hátuk mögött úgy érzik, kiábrándultak, és olyan pályát választottak, ami nem nekik való. De hogyan segíthetjük őket, hogy megtalálják a számításaikat - a munkában és a magánéletükben egyaránt?
A tanulás jó mentsvár, ugyanakkor a diplomaszerzésből korántsem következik egyenesen a sikeres karrier, sőt, sokszor épp azt nem sejteni, mi van a diploma után. Az egyetemi előadók padjait koptatva senki nem látja, mit csinál a valóságban egy közgazdász, vagy épp egy jogász, ahogy azt sem, hogy melyik milyen életstílussal jár. Kitaposott utak és jól bejáratott ranglétrák helyett káosz várja a fiatalokat, akik az első munkatapasztalataikat ráadásul sokszor olyan vállalatoknál szerzik, ahol a profit bűvöletében a végtelenségig kizsigerelik őket. A kitolódott tanulmányok, vagy a munkahelyi sikertelenség anyagilag továbbra is a szülőktől való függőségben tartja a fiatalokat, ez pedig az élet egyéb területeire is hatással van.
Az egyetlen, biztos munkahely megszerzésére irányuló erőfeszítés 2014-ben nem tekinthető nyerő stratégiának. Jó minta híján, állandó bizonytalanságban és a fogyasztói társadalom hamis ígéretei és elvárásai között pedig nem is olyan nehéz összezavarodni, és elveszteni a perspektívát – már a legelején.
A lehetőségek bénító végtelensége
Nem segíti a fiatalok helyzetét az sem, hogy a végtelen lehetőségek illúziójával bombázzák őket a szülők és az ismerősök. Az, hogy bárkiből bármi lehet, egyszerűen nem igaz. Mindenki magában hordozza néhány lehetséges szakma potenciálját, de a készségek, a képességek, a tanulmányi eredmények, és persze az anyagi lehetőségek bizonyos szinten determinálják a választási lehetőségeket.
Nyilván az a cél, hogy ki tudják bontakoztatni önmagukat, ám ehhez nehéz elkülöníteni a belső indíttatást, és a szülőknek, a társadalomnak, a haveroknak való megfelelés vágyát. Ahhoz, hogy egy fiatal megtalálja a neki való szakmát, és képes legyen az életét tudatosan tervezni, a környezetének tényleg kíváncsinak kell lennie arra, mi van a gyerekben. Fontos, hogy ne a saját elvárásaikat és elszalasztott lehetőségeiket akarják rajta keresztül megvalósítani. A szülők ráadásul előszeretettel hangsúlyozzák a biztonságot, ahelyett, hogy az állandó változásra és az abban való helytállásra készítenék fel gyermeküket.
Tanuljunk elengedni!
Bár a probléma hordozói a fiatalok, ennek a játéknak több szereplője van. Ha ugyanis egy gyerek nem tud leválni, és emiatt nem tudja meghozni az önálló életkezdéshez szükséges döntéseket, nem lehet annyival elintézni a kérdést, hogy lusta a saját életét élni. Sokszor a szülő az, aki tudattalanul visszatartja a gyerekét. Ennek hátteréről kérdeztem dr. Kőrösi Beáta pszichopedagógust, aki szerint azzal szembesülni, hogy a gyerekünk felnőtt, és az aktív szülői státuszunk a vége felé közeledik, az egyik legnehezebb feladat az életben. Olyan kérdések merülhetnek fel, hogy mi lesz velem, ha az időm nagy részét már nem köti le az anyaság vagy az apaság. Mi lesz a párkapcsolatunkkal, ha kettesben maradunk? Vagy egyedülálló szülők esetén: mi lesz, ha szembe kell nézni az egyedülléttel?
„Az elengedést a szüléstől fogva gyakoroljuk, például akkor, mikor a gyerek megteszi az első pár önálló lépést, mikor beszoktatjuk az oviba, mikor először elengedjük egy táborba vagy épp egy hajnalig tartó buliba. Ezek mind-mind annak a folyamatnak az állomásai, aminek a végén a felnőtté vált gyereket elengedjük, azaz »kitoljuk« az életbe. Ennek a gyakorlását nem lehet elég korán elkezdeni. E folyamattal nemcsak az önálló élet megkezdését, de a párválasztási felelősség kialakulását is elősegítjük. Fontos, hogy egy fiatal felnőtt gyereknek ne a szülei legyenek a referenciaszemélyek, hanem egy másik fiatal felnőtt, a társa. Nehéz, de egyben felemelő esemény, amikor a gyerek azért hagyja el a »mamahotelt«, mert már valaki mással akarja megosztani az életét. Ha ez bekövetkezik, az nem csak az elengedésről szól, hanem azt is jelenti, hogy szülőként jól végeztük a dolgunkat, a jutalmunk pedig a gyerekünk boldogsága.”
Hagyjuk hibázni!
A gyerek félelmeiben sokszor a szülők félelmei köszönnek vissza. Ha a szülő úgy érzi, hogy ma képtelenség érvényesülni, és a világ alapvetően veszélyes hely, ezt az attitűdöt tudattalanul is át fogja örökíteni a gyerekre, aki aztán az önálló élete kapujában állva nem is tudja megmondani, mitől fél annyira. Szülőként érdemes átgondolni, milyen a viszonyunk a küzdelemmel, mennyire élünk bátran, és a saját igényeink szerint, és milyen mintát nyújtunk ezáltal a gyermekünknek.
Nem könnyíti meg a kirepülést a kudarckerülés sem. Pedig botladozás, hibázás nélkül nincsen fejlődés! Nem baj, ha a fiatalokat időnként érik kudarcok, rossz tapasztalatok, sőt, az sem, ha rossz döntéseket hoznak. A lényeg, hogy merjenek elindulni, és dönteni és ha kell, akkor legyen erejük korrigálni. Hiszen a kudarc lehetősége csak ott válik bénító teherré, ahol nincs második esély. Segíteni kell a gyereket, hogy próbálja ki magát minél több dologban, és szerezzen mielőbb munkatapasztalatot. Bármennyire is szeretnénk megóvni az élet viharaitól, valójában nem ez a dolgunk, hanem hogy hitet és önbizalmat adjunk neki abban, hogy bármi történjen is, fel tud állni, és tovább tud menni.
Még nincs hozzászólás