Ridikül Magazin logo

Dióssy Klári jegyzete

Borzongató, szélfútta nyári reggelen, robogott velünk az autó a pályán, körös-körül gomolyfelhők hömpölyögtek, lassan, nyugodtan. Minden álmos volt körülöttünk, leginkább persze én. Fogalmam sincs, hogyan csinálják a gyerekek, hogy hajnali fél 6-kor kipattan a szemük és onnantól nincs megállás. Bár az enyém okos: hagyja, hogy félálomban főzzek egy kávét, csak utána jön a kívánságlistájával, élén, hogy tv-t akar nézni. De nem ám csak úgy bármit, hanem a youtube-ról egy mesét.

Dióssy Klári
Fotó: Lakos Gábor


És amikor már venném a levegőt, hogy ugyanazt a mantrát elmondjam, amit mindig, hozzám bújik és ezt énekli:"Jó reggelt, itt a tej, ébredezni kell, szerbusz paplan, szerbusz párna, váljunk gyorsan el…" Mire anya elolvad, és a távirányító után nyúl…


Visszatérve az utazáshoz, minden rendben, bepakolva a kocsi, Máté is elintézte folyó ügyeit, aki egyébként lassan öntudatos óvodás, és kikéri magának, ha valaki babának titulálja. (Azért a bili mellettünk van, az ülés alatt. ) Máté már nagyfiú, aki végre azt is megértette, hogy az autópályamatrica csak egy virtuális valami, és nem ragaszthatja be az albumába.


Szóval minden a legnagyobb rendben, a tízórai is kéznél, az őszibarack apróra vágva a dobozban. Na, erre összefut a nyál a számban. Hát igen, csak én nem reggeliztem. Mint oly sokszor. Nem, a gyerekéhez soha nem nyúlok, a gyomrom viszont megállás nélkül morgonckodik. Csak én hallom, mert a kocsiban hangosan szól a Foo Fighters, ha már a koncertre nem jutottam el.

Helyette persze házi koncert otthon is volt azon az estén, hiszen a “Nálatok, laknak-e állatok” című cd, ha nem is rockzene, de jól lehet ugrálni erre is, igaz az az ágyon a gyerekkel.

Kotorászok a táskámban, mire a férjem ijedten kérdezi, otthon hagytunk-e valamit. Á, semmit, vágom rá, és akkor végre belesimult a kezembe a megoldás.

A CSOKI!

Apró kis kocka, elfér a tenyeremben, így Máté sem látja, de jobb is, mert elkunyizná. Igen, ő eszik csokit, sőt a múlt héten egy nyalókával is gazdagodott a finomságos fiók. Most az is eszembe jut, ahogy a doktor nénink megkérdezte egyszer, eszik-e az akkor egyéves kisfiam csokit, és nem tudtam mi lehet a jó válasz. Míg hezitáltam, ő rávágta: minden gyereknek enni kell csokit!

A tenyeremben most közben olvadni kezd az édesség. Mennyi ideje is lehet ott, a “szeretettel Klárinak” felirat is kopott, fakó. Talán hónapok is elteltek már, hogy Kriszta, a szerkesztőm egy reggel a kezembe nyomta. Persze, megehettem volna akkor, ki tudja már miért nem tettem. Ahogy azóta sem.
Vagyis, de nagyon is tudom. Valahogy mindig a nehéz helyzetekre tartogattam, vagy a még annál is nehezebbekre.

Megehettem volna, amikor a kicsi lázasan szuszogott mellettem, amikor szorongtam, hogy abba az oviba vegyék fel, ahová szeretném, vagy amikor anyukámat műtötték. De nem. Most sem ez a pillanat jött el, hiszen mire ezt végiggondolom, begördül az autó Kunszentmártonba a szüleimhez, és megérezem a frissen sült pogácsa illatát, Az életmentő csoki így most is visszacsúszik a kezemből a táskába.

Címkék: csoki, utazás, jegyzet, nehéz helyzetek

Még nincs hozzászólás

Szóljon hozzá!


Az ide beírt név jelenik majd meg a hozzászólásánál!

Az ide beírt emailcím nem fog megjelenni a hozzászólásban, kizárólag az esetleges válaszhoz tároljuk!

Figyelem! Az ide beírt szöveg minden látogatónk számára látható lesz!

A ridikulmagazin.hu site adminisztrációs és moderálási alapelveibol eredoen elofordulhat késés a beküldés és a megjelenés között!