Dióssy Klári jegyzete

2017. szeptember 5. | Írta: Dióssy Klári

Mindig vágytam valamire, de elúsztak mellettem a lehetőségek. Vagyis inkább repültek. Arról van szó, hogy bár mindig voltak barátnőim, mégsem voltunk annyira bevállalósak, hogy elinduljunk, ha nem is világgá, de valami nagy utazásra, magunk mögött hagyva munkát, családot, mindenféle kifogást, ha csak pár napra is. A perzselő szerelmek fáziskéséssel jöttek az életünkbe, valaki mindig hiányzott volna, mondván, képtelen a szívszerelme nélkül világot látni. Így hát csak álmodoztunk évekig.

És aztán valahogy meg is változott az életünk. Mindannyiunké. Az első igazi törést az okozta bennem, amikor el kellett válnom Szegedtől, hogy jól beszippantson a fővárosi kavargás. Esküszöm, nem akartam, pláne nem egyedül megtenni ezt az utat, de ez már egy másik történet, így kellett lennie.

Azon az őszön, egy akkor még otthonosnak aligha nevezhető szobában ülve, a térképet böngészve keresgettem ki, hová is szeretnék eljutni, ebben a számomra akkor még labirintusnak tűnő városban. Kegyetlenül nehéz volt. A szívem mellett a barátnőim is Szegeden maradtak.

És már nem arról álmodoztam, hogy hová is kellene megszöknünk, egyszerűen csak Szegeden akartam lenni, velük… De hiába a telefon, skype, a közösségi oldalak, kezdünk elmaradozni egymás mellől.

Itt viszont a napok  szépen lassan színesedtek. És egyszer csak éreztem, hogy azt a bizonyos négy ölelést – ami a túléléshez kell naponta – itt is megkapom. Új barátokra találtam. Furcsa kis csapat a miénk. Mint az orgonasípok, olyanok vagyunk, de nem a magasságunk, hanem a hangunk erőssége és a korunk miatt. Harminctól hatvanig.

Történt, hogy idén, egy piszok hideg februári napon, ha nem is vérszerződést kötöttünk, de megfogadtuk, mi bizony ezen a nyáron elrepülünk Barcelonába. Hittem is meg nem is.

De egyszer csak ott álltunk hajnali fél 5-kor a repülőtéren, és én ugráltam örömömben repkedő copfokkal, hogy megcsináltuk. Áááá, kicsit sem voltunk röhejesek, hogy előhúzva a nejlonszatyrokat, egyetlen bőröndbe tuszkoltuk négyünk cuccait a zsúfolt B terminál kellős közepén.

Habzsoltuk a várost, az okostelefon szerint már első nap 22 km-t gyalogoltunk, és egyszer sem vesztünk össze. Gaudí minket is lenyűgözött, a gótikus negyed beszippantott, a La Rambla sodort, a Tibidabo felemelt. A város pedig visszavár, hiszen az utolsó pillanatban csak megtaláltuk azt a szökőkutat, aminek ha vizét iszod, visszatérsz. Talán, egyszer…

A lányokkal olyanok vagyunk, mint Gaudí csempemozaikjai: mindannyian mások, de a szeretet összeköt bennünket. Köszönöm lányok, remélem, jövőre újra elindulunk, és ha már egy vérbeli szerb csajszi is van közöttünk, nem is kell mondanom, hogy merre!

(A jegyzet megírásakor még bőven a barcelonai tragédia előtt voltunk.)