Boldoggá tesz az életem
Kék szemű, szőke hajú, de ha kell, spanyol nőt alakít, és már az idegösszeomlással is barátkozik, ami pedig igencsak távol áll tőle. Nem úgy, mint a jódli, vagy éppen Júlia szerepe. Peller Anna hangját egy ország ismeri, gyenge pontjait, Mérleg-szokásait és olaszos vágyait már kevesebben.
RIDIKÜL MAGAZIN A Nők az idegösszeomlás szélén című Pedro Almodóvar-film musical-adaptációjának főszerepére készülsz épp. Nem tűnsz úgy, mint aki valaha is járt „ott”.
PELLER ANNA Aranyos vagy, de hidd el, én is ki tudok borulni. Önmarcangoló típus vagyok. Most is, bár minden csodálatos, csak nagyon sűrű. Hajnalban már a szinkronban kezdtem, mert azt már tizenkét éves korom óta csinálom.
És ugye, van gyerekem, meg férjem, és néha úgy érzem, nehezen hangolom össze ezt a sok mindent az életemben. Ilyenkor kimondottan jól azonosulok az idegösszeomlás szélén álló nők szerepével. Amióta Annabella megszületett, nem könnyű megszervezni a dolgainkat.
De a személyiségem harmonikus, és ezt igyekszem megteremteni a környezetemben és magamban is; ha valami feszültséget érzek, egyből tompítok, azok helyett is, akik helyett nem kellene. Ez biztosan ilyen Mérleg-szokás.
RM Ha már a logisztikát szóba hoztad: nálatok a férjed ment gyesre?
PA Na, ez egy vidám téma! Másképp nem tudtuk megoldani az én „művészi életemet”, csak úgy, ha Miki (Lukács Miklós – a szerk.) marad otthon a gyerekkel. Hál'istennek ezt ő is és Annabella is nagyon élvezi. Azt tartottuk szem előtt, hogy a kicsinek mi a legjobb.
RM Nem borította ez fel a kettőtök viszonyát?
PA Nem, sőt! Ő ajánlotta fel, hogy én jobban tudjak szárnyalni. Ilyen az én Mikim. Végtelenül hálás vagyok neki.
RM A teljesség miatt volt szükséged arra, hogy visszatérj a színpadra?
PA Mindenképpen szerettem volna otthon maradni a gyerekkel, és egy évig nem is mozdultam mellőle. Aztán felhívott Lőrinczy György (a Budapesti Operettszínház igazgatója – a szerk.), hogy enyém az Én és a kisöcsém egyik főszerepe. Annyira szeretem ezt az egészet, hogy inkább jöttem, és éreztem, majd minden megoldódik, csak hadd legyek benne, és csinálhassam.
RM És mit csináltál, hogy jobban nézel ki, mint a gyerek előtt?
PA Keményen diétázom: párolt zöldség, csirkemell és rettentő speciális menü. Mellette persze éjszakánként megfőzök a családnak is, hogy ők ne senyvedjenek ezektől a szörnyűségektől.
RM Meg akarsz felelni ebben is.
PA Szörnyű vagyok, ugye?
RM Nem. De az szörnyen hangzik, hogy reggeltől estig rohansz, közben salátaleveleket rágcsálsz, alig látod a családodat, és szétdolgozod magad. Vékonynak, sikeresnek és anyának kell lenni. Nem durva ez?
PA Időszakos dolog, ami az új bemutatóig tart. Azért hatványozottan durva ez most, mert mielőtt a Nők… próbafolyamatába belecsúsztam, ott volt a Marie Antoinette-musical egyik szerepe, és gyakorlatilag azt se tudom, hány hónapja már, hogy folyamatosan itt vagyok a színházban. Annabella és Miki tök jól elvannak, csak bennem van egy erős hiányérzet.
Amikor haza tudok szaladni, az pont mindig az alvásidő, az meg, hogy a mély álomban lévő gyerekemet nézegetem, nem építi a kapcsolatunkat. Ami egyébként csodás, mert türelmes és megértő családom van. Miki mindig behozza Annabellát a színházba, aki táncol és énekel a takarásban, pörög a „cintányéros cudar világra”, és ez tök jó érzés.
RM Na, de mi van, ha színházi gyerek lesz?
PA Most ugyan rohanok, mint egy idióta, hogy mindenhova odaérjek, de ennek mindjárt vége, és egyébként nagyon boldog ember vagyok. Ha a lányom az én életemet élné, akkor boldog ember lenne ő is. Bár ehhez találnia kell egy „Mikikémet” is, egy olyat, mint az apja, mert ő csodálatos partner, és vele vagyok teljes.
Látom ám a nők és párok életét, hogy alakul, és hogy élik meg a szakmai, szülői dolgaikat. A boldogsághoz nagyon stabil családi háttér szükséges, és nekem ott a férjem, meg a szülei, meg az én szüleim is.
RM Tulajdonképpen te is hasonló mintát láttál gyerekkorodban.
PA Amióta az eszemet tudom, anyukám énekelt. Tisztán emlékszem, hogy körülbelül háromévesen ülök egy széken, paradicsomot eszem, és mondogatom, hogy színésznő leszek. A szüleim meg mondták, hogy „jól van…”
RM Támogattak? Végül is anyukád is énekesnő.
PA És ő is Peller Anna. Rockénekesként kezdte, de félbeszakította a pályáját, amikor Mariannka (Peller Mariann – a szerk.) és én megszülettünk. Csak sokkal később, negyvenéves korában tért vissza, és kezdett el Amerikában meg Ausztráliában operettekkel és jódlival turnézni.
A jódli nálunk családi örökség, én is ezt tanultam meg először. Anyu porszívózott, én szaladtam utána, és jódlizgattunk, később meg egy adu ász lett. Háromszor felvételiztem a színművészetire, mindannyiszor jódlival. Bálint Andrásnál nem jött be, Hegedűs D. Géza már jót mulatott rajta. A legnagyobb baj inkább az volt, hogy kilencvenkilósan, anyukám rakott szoknyájában Júlia-monológot mondtam.
Rendkívül szürreális kép volt, és képzeld, én azt gondoltam, hogy ez passzol! Nem értettem, miért mondja nekem mindenki a dajka szerepét, amikor én belül Júlia vagyok. Pedig az alkatom és a habitusom másra predesztinált. Nem voltam valami önazonos akkoriban.
Harmadjára is vittem a jódlit, meg a nagy drámai hősnők monológjait, és Kerényi Imre azt mondta: »maga csak jódlizzon, 100 kiló vagy 20 kiló, engem nem érdekel, tetszeni fog maga mindenkinek«. Látta rajtam, hogy frusztrál a súlyom. De felvett a musical-operett osztályba, és nekem a jódli lett a kabala, Dolhai Attila, Tompos Kátya meg a többiek pedig az osztálytársaim.
Kerényi tanár úr meggyőzött arról, hogy a komika is egy létező szerepkör. Mostanában szoktam mondogatni, hogy semmi sem véletlen, és nekem biztosan az az osztály kellett, hogy kinyíljak és magamra találjak.
Az általánosban mindig csúfoltak és bántottak a súlyom miatt, és mert szégyenlős voltam. Ez azért szépen rárakódik az emberre, és átformálja a személyiségét. Ma már a rétegek máshol vannak, és ehhez a színművészeti is kellett.
RM Lefogytál, és ugyanúgy komika maradtál.
PA Azért, mert a szívem az egy zsíros disznóé. Az nem fogy le, és nem változik meg. Van olyan darab, amihez tömést kéne felvennem, hogy még viccesebb legyen. Hidd el, teljesen mindegy, hogy rajtam van-e, mert ugyanúgy veszik a poénokat, ha 100 kiló vagyok, mint amikor 60.
RM Most már önazonos vagy?
PA Igen, most már nagyon jól érzem magam. Szeretném, de csak azért, hogy átélhessem, hogy egyszer 70 kiló alatt lássam magam a mérlegen. Mert még mindig 71 vagyok. A vágyam, hogy azt lássam, 69,9 kiló vagyok.
RM Népszerű szinkronhang vagy, énekelsz és játszol. Hogyan rangsorolsz?
PA Nehéz ez, mert minden egyformán fontos. A szinkron úgy indult, hogy a testvéremmel gyerekkorunkban bekapcsoltuk a tévét, és A klinikát narráltuk, mintha mi lennénk Udo Brinkmann. Nagy vágyam volt élesben is kipróbálni. Elmentünk a Pannónia Filmstúdióba, bekopogtunk, elmondtuk, hogy mi nagyon szeretnénk szinkronizálni, és működött! Akkoriban ez még így ment.
Ezért is fontos része az életemnek, mert teljesen magamtól értem el, senki sem segített, és erre büszke vagyok. Az első álmom volt, amit önerőből valósítottam meg. Nagyon szeretek beszélni, ezt biztosan észrevetted, és már kicsiként is szépen és jól akartam megszólalni.
Kazinczy-versenyek, önképzőkörök, volt minden. Rengeteg mesekazettát hallgattam, és magnóra vettem mindent, amit felolvastam. Merő perverzióból, mert imádtam hallgatni a saját hangomat.
Nagyon kemény, hogy most egy szinkronszínésznőt játszom az új darabban, akit a reklámokból ismernek fel akár a benzinkúton is, amikor megszólal. Velem is folyton ez van, és hát imádom! Tudom, egy nárcisztikus, egoista dilinyós vagyok, de annyira jó érzéssel tölt el, amikor megismerik a hangomat.
A következő álmom meg a Színház- és Filmművészeti Egyetem volt, és az, hogy felvettek nagyon boldoggá tett. Ezzel kihúztam egyet a komplexuslistámról.
RM Akkor ez a sok minden egyben Peller Anna.
PA Amit éppen csinálok, azt nagyon teszem. Ezt az interjút is most nagyon tolom. Mindig az a legfontosabb, ahol, és amiben éppen vagyok. Most például itt van ez a latinos, mediterrán Almodóvar-világ, amibe belecsöppenek az új darabbal. Maga vagyok a spanyol nő, nem? De én most megkeresem azt, amivel meg tudom fogni. Iszonyatosan bele tudok bújni a szerepeim bőrébe.
RM Mit látsz, ha előrenézel?
PA Szeretnék sokáig a pályán maradni, és sok szép szerepet játszani. De közben meg látom a családomat, ahogy a kert végében ülünk, én főzök nekik, kiteszem eléjük a fogásokat, mint egy igazi „mamma”. Imádom a nagy családi érzést, szóval, ha az élet úgy hozza, akkor jöhetnek még gyerekek. Persze, erről majd Mikikét is meg kell kérdezni.
RM Nem lehet nehéz dolga veled. Az önzőség csíráját sem vélem felfedezni benned.
PA Ez nem tudatos, hanem ösztönös. Sokszor szembesítettek már ezzel. Persze, azért velem se egyszerű. Tudom, hogy nyálasan hangzik, de akkor vagyok boldog, ha aki velem van, jól érzi magát. És ez a színpadi partnerekre is igaz.
RM Lehet a szakmádban ilyen hozzáállással érvényesülni?
PA Úgy érzem, igen. Nagyon szeretem, ha szeretnek, és igénylik a közelségemet. Erre szükségem is van. Az ellenkezője meg a gyenge pontom. Ha megérzem, hogy valaki „úgy” néz rám, akkor belehalok, hogy mi a baja velem?! Persze, ha volt is ilyen, mindig kiderült, hogy csak rossz passzban volt. De a konfliktusokat sem bírom. Azzal magyarázom ezeket, hogy Mérleg vagyok.
RM És mindezekkel együtt boldog.
PA Jaj, nagyon! A személyiségem szerencsés keveréke a szüleimének. A feszültséget mindig kiadom, nem kell megjátszanom magam, imádom, amikor küzdeni kell, és szárnyalok, ha valami sikerül. Nekem nagyon jó, boldoggá tesz az életem. Ha én ezt adhatom másoknak, vagy még inkább útravalóul a gyerekemnek, akkor szerintem minden rendben.
Még nincs hozzászólás