A Ridikül Magazin megrendeléséhez kattintson erre a sávra!

Ridikül Magazin logo

Béres Attila sportja,a tenisz

Minden színházi rendező és igazgató más. Van köztük hangos, akaratos, szelíd, fővárosi, vidéki, fiatal, idős, zenés, prózai, akad, aki kiabál, akad, aki nem, és biztosan van köztük olyan, aki pszichológushoz vagy thai masszőrhöz jár. Béres Attila ehelyett inkább teniszt néz. Csöndben.

Béres Attila
Fotó: Pitrolffy Zoltán

Soha életemben nem fogtam eddig teniszütőt. A fiam négyévesen elém állt, hogy ő Nadal akar lenni, mert a mamájával látta őt a tévében. »Jó, Samu, akkor majd teniszezünk.« Próbálja ki… – gondolod ilyenkor.  

Nyilván minden egyéni sportban ott van, hogy csak magadtól függsz, míg a csapatjátékban osztott a felelősség. Majd megunja… Négy és fél éve már ennek, és ma heti négy edzésnél tartunk. Nagyon tudatosan csinálja, hiszen ő teniszező titkos ügynök lesz.”

Samu édesapja először matematikus volt, ma korosztályának egyik legfoglalkoztatottabb színházi rendezője, június óta a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója. Családilag belenőtt a művészetbe. A rendező és fia életébe a tenisszel végre befúrta magát valami, ami nem színház.

„Az elmúlt tizenöt évben rohantam, »többlaki« voltam: Kecskemétről Pécsre, onnan Budapestre, Szombathelyre vagy Sepsiszentgyörgyre autóztam rendezni. Most csak Miskolc van és a kisfiam.

A világ legjobb élménye, ha a teniszedzésén ülhetek. Nézni, ahogy fonákot üt vagy egyenest, és megtanul szerválni, felér ötszáz pszichológussal és négyszáz thai masszőrrel. Nagyon jó látni, ahogy szemmel láthatóan fejlődik. Persze, szuper tanuló, a Fazekasba jár, de hogy ezt a hihetetlenül nehéz sportot milyen szeretettel csinálja és csináltatják vele, az is rengeteget jelent.” 

Béres Attila Marosvásárhelyről indult, a számokat a színpadra cserélte, életét mégis Babarczy László tanításai pecsételték meg. Közel hatvan rendezésen van túl San Franciscótól Szentpétervárig, a musicaltől, az operetten át a prózáig.

Volt főrendező a Budapesti Operettszínházban, művészeti vezető Szombathelyen, dolgozott Pécsett, a Nemzetiben, a Tháliában, Kecskeméten, a Felvidéken, Újvidéken, Erdélyben és Oroszországban, de rendezte Gérard Depardieu-t is a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Soha egyetlen percre sem állt meg.

Úgy tűnik, ez nem változott. „Amit most csinálok, más agyat kíván. Rengeteg döntést hozok, és nagyon megfontoltnak kell lennem. Gyakorlom, hogy számoljak, mielőtt megszólalok. És folyamatosan kísért a felelősség.

Az, hogy egy közel 400 embert foglalkoztató színházat a legjobb úton tartsak például gazdaságilag. Még ennél is fontosabb, hogy pontos, a mához szóló előadásokat és alkotókat hozzon össze ez az intézmény.

Matematikát tanultam, úgyhogy barátságos viszonyban vagyok a számokkal, és nem okoz gondot struktúrában gondolkodnom. De persze rengeteget kell tanulnom, és ez jó. A nehézség inkább a felelősségben és a döntéseim súlyában rejlik. Azzal pedig, hogy a rendező ne vesszen el belőlem, most fogok foglalkozni, amikor fél év után újra kijövök az irodámból, mert színpadra kell tennem egy nagyoperettet.

Majd áprilisban az Operettszínházban kiderül, hogy megy-e még. Más embert igényel, ha igazgató vagy, és mást, ha rendező. De amúgy is minden rendező tudathasadásos, legalábbis több személyiségből tevődik össze szerintem. Kiderül, észreveszem-e, hogy én most ki vagyok. Ha vagyok.” 

Van. Rendezőként, igazgatóként és apaként is, és úton. Hisz magában és abban, amit éppen csinál, akkor pedig talán már mindegy is, hogy igazgató-e vagy sem. Célja nem a saját, hanem a művészet érdekeit képviselni, hitelesen.

A színházét, a közönségét, a dolgozóiét. De ehhez hosszú volt az egyenes út. Sok színház, sok ember és sok tapasztalat kellett. És ami még fontos: a rendező maradt, aki volt. Nem akar mindenről tudni, bízik a körülötte lévőkben, és gyűlöli az időpontkérést, mert aki eddig hívta, az most is hívja bármikor. Kivéve hétfőn 17.00-tól és szombaton 8.00-tól. Akkor ugyanis tenisz van, színház nincs.

Bizonyos, hogy a fia az ő versenyszellemét örökölte.„Samu azt szokta mondani: apa, te leszel a menedzserem. Lesz külön páholyunk a Roland Garroson, te majd ott ülsz, és mondod a hibáimat. Rendkívüli tehetsége kell, hogy legyen, ezekben az években majd kiderül, hogy így van-e.

Karácsonyra lerajzolt nekem egy teniszpályát, magát, egy labdát, rajta van, hogy Wimbledon, és még a reklámtáblákat is feltüntette. Azt írta rá: » A jövőm apának«. Szóval azt hiszem, komolyan gondolja, én pedig mindenben támogatom.

De majd úgyis az lesz, aminek lennie kell, és így van ez velem is.”Mint mondja, Miskolc most jó. És művészeti csapatával együtt Béres Attila azon dolgozik, hogy még jobb legyen. Ebben a tenisz valószínűleg csak segít. Ha valaki ma rákeres a közösségi oldalon, akkor nem a rendezőt látja, hanem a teniszt és a gyerekrajzot; sejthető pedig, hogy egy színházi ember a teniszpályán is az marad.

„Samu egyik edzője az a Balázs György, aki Babos Tímea edzőpartnere, és a Davis-kupában majdnem megverte Andy Murray-t. Külön büszkék vagyunk rá, hogy a gyerek vele játszhat. Engem már nemhogy érdekel a tenisz Samu miatt, de a szerelmese lettem.

Folyamatosan nézem a tornákat. Figyelek, és biztosan ehhez is a színház szempontjából közelítek, például hogy melyik játékosból mi milyen reakciót vált ki. Most hallottam, hogy húsz évvel ezelőtt mennyivel lassúbb volt a tenisz, Szeles Mónikáék idejében olyan tempójú volt egy meccs, mint a mostani tizenévesek játéka. De valószínűleg inkább én öregszem...” 

Kor ide vagy oda, egy apa mindenre képes a gyerekéért. Csak színész ne legyen, mondja mindig. Úgyhogy marad a tenisz, na meg a matek. És a kilométerek sem számítanak. A korral pedig, úgy tűnik, nemcsak egzisztenciális kihívások érkezhetnek, de sosem késő valami újba belevágni. Teniszütőt ragadni például?

 „Nyáron vettem egyet magamnak, és játszottam párszor Samuval. Majdnem legyőztem. Annyit néztem a gyereket, hogy elméletben már profi vagyok. Utánoztam, és kiderült: a gyakorlatban is működik. Ha nem fájna a vállam, biztosan teniszeznék.

Jó, hogy a korábbi ingázásokhoz képest most csak Miskolc van, így ha a gyerekemmel vagyok, koncentráltan tehetem. A teniszt sose hagynám ki – ha mégsem tudok hazajönni hozzá Budapestre, akkor Skype-on csinálunk leckét, főleg matekozunk. 

Ahogy telnek az évek, nyilván úgy jönnek a feladatok, és majd Samu dönt, hogy mit vállal. Hazugság lenne, ha azt mondanám, nekem például nem jutott eszembe, hogy igazgató szeretnék lenni. Adódott a lehetőség, és vállaltam. Most ez van. A csapatom és én bizonyíthatunk, mert itt a lehetőség. Ha nem sikerül, akkor csak a szánk volt nagy. A fiamnak lesz még ideje.”

Címkék: tenisz, színház, apa-gyerek kapcsolat, rendezés, miskolci nemzeti színház, színigazgatás

Még nincs hozzászólás

Szóljon hozzá!


Az ide beírt név jelenik majd meg a hozzászólásánál!

Az ide beírt emailcím nem fog megjelenni a hozzászólásban, kizárólag az esetleges válaszhoz tároljuk!

Figyelem! Az ide beírt szöveg minden látogatónk számára látható lesz!

A ridikulmagazin.hu site adminisztrációs és moderálási alapelveibol eredoen elofordulhat késés a beküldés és a megjelenés között!