Az öreg bohém és unokája

2016. július 2. | Írta: Medvedt Yvette

Van úgy, hogy az ember másra talál, mint amiért eredetileg elindult. Így jártam én is egy budafoki könyvmanufaktúrában, ahová régi könyvesmesterek szelleméért mentem, de közben egy romantikus családi históriára találtam, amely valamikor a 18. században kezdődött. A manufaktúra alapítója, a könyvek szeretete mellett még valamit megőrzött a múltból a jelennek, azt, hogy egy családot közös alkotómunkával is össze lehet tartani.

Egy épphogy kis dombon baktatok felfelé a rózsavölgyi házhoz, ahol már vár rám a kézműves könyvek „szerelmese”, Kelemen Eörs. A kertben fűvel benőtt színes lapocskákon lépkedek, de az igazi reveláció a verandához felvezető lépcső, ahol folytatódik a csupa szín üveg kirakós játék. És minden lépcsőfokon ott van hozzá egy vallomásnyi sor:

„….az asszonyért, ki kertbe vágyott
kő kőre szállt, s az összehordott
kis fészek vidám lett és boldog
színes csillámló, mint játszi kedve
az öreg bohémnek, ki építette.”                                            

Az öreg bohém pedig nem más, mint vendéglátóm nagypapája, az építész és festőművész Laszgallner Oszkár, akit még sokat fogunk emlegetni, akárcsak szeretett feleségét, Lujzát. Még rácsodálkozom a vadregényes és persze szintén színpompás kerti medencére, aztán hirtelen helyére áll bennem a kizökkent idő, hogy nekem dolgom van a Laszgallner-hajlékban.

Kelemen Eörsöt húszévesen sodorta el az élet – no meg egy házasság – a nagypapa házából, de úgy látszik, kódolva volt, hogy egyszer még visszatér ide.  Majdnem üvegtechnikus lett, de a családnak volt egy nyomdász barátja, és ezzel a kérdés eldőlt.

„A családom élete állandóan a díszítés, a formaalkotás körül forgott, ebben nőttem fel. Azt gondoltam, ezt kell csinálnom nekem is, és ha már nem örököltem a kézügyességüket, és nem tudok rajzolni, akkor betűnként fogom összerakni a szépet, így lettem kézi szedő.”

Ami a nyomdászkarrierjét illeti, mára mindent tud a digitális csúcstechnológiákról, és persze használja is őket, de egyszer csak besokallt tőlük.

„Kerestem valami kapaszkodót, valami maradandót, amit nem kell egy év múlva kidobni, és most ebben a kézműves világban próbálom magamat megtalálni. Többen mondták már nekem, hogy könyvet csinálni hülyeség, de nem hallgattam rájuk.”

Ha lenne „logója” a Laszgallner-hajléknak, hát az biztosan az a nyolcszögletű kupola volna, ami alatt most álldogálunk a családi ebédlőben, ahol hajdan Törley Dezső is vacsorált. A történet azzal a nyolc lámpakarral kezdődött, amit Laszgallner Oszkár ajándékba kapott. Hozzátervezett egy csillárt, aztán kupolát épített fölé. Eltelt sok-sok év, és építész dédunokája tervezett egy új házat a régi mögé. Oda is került egy nyolcszögletes kupola.

„A nagypapát vitte a szakmai kíváncsiság mindenfelé, végigutazta Európát, aztán vagy két évre New Yorkba került, ahol belsőépítészként dolgozott többek között egy színházban, és freskókat készített egy moziban. Egyik gyerekkori barátja hívta meg, akivel még Debrecenben akrobata biciklis mutatványokat csináltak, és ő szerezte neki a megbízásokat is. Abból lett ez a ház itt, a Rózsavölgyben.”

Az a ház, amelynek talán nincs egyetlenegy négyzetcentimétere sem, amely ne őrizné Oszkár nagypapa, Lujza és a lányaik keze nyomát. Közben kiderül, hogy a familiáris kapcsolati hálóba odakeveredett a festőművész Benczúr Gyula is, akinek az édesanyja egy Laszgallner lány, Paulina volt, és Kelemen Eörsék most éppen azon vannak, hogy megkutassák ezt az ágat is az őszi családtalálkozóra.

Ájultan lapozom a könyvmanufaktúra másolatcsodáit, például a kapcsos Mosonszentjánosi Kódexet, és azt a tenyeremben megbújó, kicsinyke 17. századi hóráskönyvet, melyet két klarissza apáca írt és festett.

Ez az a pillanat, amikor Eörs egyik lánya, Orsolya lerak elém egy „családi könyvet”, a kézzel írott Laszgallner-naplót, amit azután nem tudok letenni. Gyorsan odalapozok az 1944-es évhez, és meg is találom a nagymama beírását: „Megérkezett az 5 dik kis unoka!”  Azaz Kelemen Eörs!

Legszívesebben elvonulnék egy sarokba Oszkár bácsi és Lujza néni naplójával, amikor meglátom a leírást – mit leírást, rajzot! – a sárga húsú muskotályos Elberta barackról, amely 28 dekára nőtte magát 1934-ben. Vagy ott van a nagyságos Oszkár úrnak 1916-ban kiállított kalligrafikus számla a Festő-Művészeti Szaküzletből, nem is beszélve a M. kir. Postatakarékpénztár felértékelt biztosítási kötvényéről.

És akkor odaérek a 202.oldalhoz, amelyre csupán egyetlen mondatot írt le a nagymama: „Én Istenem, hogy itt 2 év alatt mi minden történt, talán majd egyszer azt is leírom.”  A dátum 1944–46, a család akkora már elveszítette az öreg bohémet, Oszkár nagypapát.

Most jöhetnék a klasszikus idézettel, hogy minden könyvnek megvan a maga sorsa, de inkább megkérdezem Kelemen Eörsöt – aki volt már fent is, lent is, sőt, csődközelben is –, hogy van-e saját könyve, és nem csalódom.

„Volt egyszer egy álmom, amit másnap reggel gyorsan le is jegyeztem, és ahhoz írtam hozzá az emlékeimet. Küzdöttem azzal az örvénnyel, amibe belevittem a családomat, mert nem mondtam le a könyvcsinálásról.

Csupán 17 oldal, de három évig óvtam, simogattam, javítgattam, és vártam a jobb időket. Aztán 2015 karácsonyára készítettem belőle 12 számozott példányt bőrkötésben. Mindegyik könyv az 1. számot viseli, és így adtam át őket a családtagjaimnak, akik döbbent csendben olvasták végig.”

A Kelemen lányok, Ágnes és Orsolya szinte rögtön eldöntötték, hogy most ők jönnek, és az édesapjuk könyvére könyvvel válaszolnak. Kitartó és sziszifuszi kutatómunka után megírták A Laszgallner család történetét a kassai ősöktől kezdve, már csak bekötésre vár. Valahogy úgy vannak ők négyen egymással és az élettel, ahogy a lassan már nyolc évtizede álló mozaikasztal hirdeti a verandán:  

* terveztük * készítettük * szeretettel * egymásnak * oszkár, lujzi, * erszok, norci

Címkék: családtörténet, faximile, corvina, könyvmanufaktura, kitaibel pál, egyedi könyvkészítés, régi mesterek nyomán, mesterség