Az egyik legjobb dolog az életben, ha azt csinálhatod, amit a legjobban szeretsz
Góg Anikó az egykori olimpikon, sikeres triatlon-élsportoló, személyi edző váltott. Rövid időre szerepet cserélt, és novemberben Herendi Gábor Futni mentem című filmjében tűnik fel. A munka közben pedig az is világossá vált számára, hogy sportoló és színész ugyanazért a célért dolgozik. Innen pedig már nem is volt olyan nehéz ez az apró szerep.
– A Futni mentem film főszereplője egy anya (Udvaros Dorottya), aki férje halála után elhatározza, hogy teljesíti annak utolsó kívánságát, és lányaival (Lovas Rozi, Tenki Réka, Trill Beatrix) váltóban lefutja a maratont. Apró probléma, hogy egyikük sincs fizikálisan és mentálisan felkészülve erre. Ezek után érthető is lenne a te jelenléted a filmben, ám mégsem edzőként tűnsz fel…
– Valóban nem, de legalább futok (nevet). Azért színészi karrierre nem váltok, de ezt az apró szerepet nagyon élveztem. Udvaros Dorottya három lánya közül a legfiatalabb, Emma (Trill Beatrix, a szerk.) főnökének vagyok a felesége. A férjemet Schmied Zoltán alakítja, és a jelenetünkben épp együtt futunk a Margitszigeten, amikor a férjem észreveszi Emmát egy fiúval ücsörögni egy padon, és ettől annyira kizökken a futásból, hogy nekiszalad egy oszlopnak.
– Érdekelt korábban a színházi világ vagy a filmes szakma?
– Ebben a formában, hogy aktívan vegyek benne részt, nem.
– Pedig talán a színész és a sportoló annyiban hasonlít egymásra, hogy mindkettőnek – főleg, ha sikeres – határozott előtérben van, amit csinál, és ha az jó, akkor végül mindkettejüket tapssal jutalmazzák.
– Igen, sportolóként megszokjuk, hogy figyelemmel kísérik a tevékenységünket. Van, aki könnyebben, van, aki nehezebben éli meg ezt a helyzetet. Ez jól jött nekem is a filmben. Én már tanítok is, ez azt jelenti, hogy ki kell tudnom az emberek elé állni, nyilvánosság előtt beszélni. Itt tényleg érezhető, hogy van némi hasonlóság a sportoló és a színész munkája között. Azzal, hogy évek óta edzőképzésben oktatok, tapasztalatot szerezhettem abban, hogy kiállok emberek elé, megszólalok, gyakorlatokat mutatok be. Ez valóban nagy előnyt jelentett ebben a helyzetben.
– De vissza a sporthoz: triatlonatistaként kezdtél el sportolni, 2000-ben a sydney-i olimpián is indultál. Milyen út vezetett odáig?
– 14 évesen kezdtem el triatlonozni, ami akkor még nem volt olimpiai sportág. Idővel aztán az lett, és én reális célként tudtam kitűzni, hogy el akarok indulni az olimpián. Ez a sportág először szerepelt az ötkarikás játékokon, és én rögtön a magyar csapat tagja lettem, utazhattam Ausztráliába. Már azzal teljesült egy gyerekkori álmom, hogy ott lehettem az olimpián. Igazából ez ki is elégítette azt a fajta belső vágyamat, ami akkor motivált.
A 39. helyen végeztem, de azt éreztem, hogy nem szeretnék még négy évet erre áldozni. Reálisan láttam, hogy dobogóra, de még pontszerző helyre sincs esélyem, egy esetleges 26. hely pedig már nem volt számomra kecsegtető. Azt éreztem, hogy nem maradt bennem semmi több kihívás a versenysporttal kapcsolatban, és nyugodt szívvel tudtam azt mondani: irány a civil élet.
– Amihez viszont szintén nem könyvelői vagy ügyvédi pályát választottál…
– Gyerekkorom óta jó barátságban voltam a futással, ezt a szüleimnek köszönhettem. Orosházán nőttem fel, a város üdülőövezeti részén, így adott volt az uszoda, a strand, ekkor jött az úszás az életembe. Az iskola 4-5 kilométerre volt tőlünk, oda kerékpárral jártam. Ez a három sportág nekem életvitelszerűen volt jelen a mindennapjaimban. Sosem tudtam elképzelni az életemet mozgás nélkül.
A versenysport után fokozatosan helyeződött át a hangsúly a saját edzésemről arra, hogy másokat eddzek. A sportmúlt lehetőséget adott arra, hogy nem egy teljesen idegen civil szakma felé kellett fordulnom, hanem olyanhoz, amit már ismerek, de mégis más belső motiváció irányított abban, hogy mások testi-lelki egészségéért felelhetek. Nagyon erős meggyőződésem volt, hogy az edzői pálya egy olyan orientáció számomra, amelyben megtalálhatom a saját hangomat.
– Mit tapasztalsz, mennyire kell ma segíteni az embereket abban, hogy feltöltődésnek éljék meg a sportolást? Arra gondolok, hogy én, amikor elmegyek futni vagy úszni, az számomra stresszlevezetés. De vajon mindenki így éli meg?
– Nyilván nem. Valószínűleg neked azért van meg ez a pozitív sportélményed, mert gyerekkorodból jó emlékeid vannak. Ám azoknak, akiknek ez nincs meg, inkább stresszhelyzetet okoz, hogy sportolni kell, és nekik sok időbe telhet, mire ezt legyőzik. Aztán idővel a sport magabiztossá tesz. Előadásokon azt szoktam tanácsolni a szülőknek, hogy a gyerekeik számára próbálják inkább azt a helyzetet megteremteni, hogy a sport eszköz legyen a kezünkben.
A sportmozgások mindegyike alkalmas arra, hogy megteremtse a testi egészséget, levezesse a stresszt, visszajelzést ad arra vonatkozóan, hogy képesek vagyunk kihívást jelentő feladatok leküzdésére, ezzel pedig naponta láthatjuk a saját fejlődésünket, amely a magabiztosság alapja lehet. Nekem sem mindig egyszerű elindulni például futni. Egy pici akarat mindig kell. Amikor épp nincs kedvem, de elindulok, tudom, hogy utána előnyösebb lesz a helyzetem, mint ahonnan indulatam.
– Két gyermek édesanyja vagy. Az anyasággal változott valami benned a sporttal kapcsolatban?
– Minden életszakasz vagy élethelyzet alakít rajtunk. Most már sokkal kevésbé van rajtam a kényszer, már nem a teljesítmény része érdekel a sportnak, hanem az a fajta jó érzés, ami a testnek és a léleknek is jót tesz. A férjem is triatlonozott, és a mai napig többféle sportot űz, a nagyobbik lányom, Dorka kézilabdázik, a kisebbik, Sári, még csak próbálgatja a sportágakat.
Nem erőszakoltuk rájuk, hogy sportoljanak, csak úgy neveljük őket, hogy olyan mozgásformát válasszanak, amelyben jól érzik magukat, ami feltölti őket. Ehhez lehetőleg olyan edző legyen mellettük, aki nem csak jó szakember, de jó pedagógus is, aki hozzá tud adni az ő kis személyiségfejlődésükhöz.
– Már néhány perc beszélgetés után is az a benyomásom rólad, hogy te nagyon tudatos és maximalista vagy. Mondták már ezt mások is?
– Igen. Azt hiszem, hogy alapvető jellemvonásom a határozottság, ami a versenysport következtében alakult ki. Nekem nem bakancslistám van – mint, ami a Futni mentem filmben is előkerül –, hanem céljaim vannak. Ezek, a realitások mentén felállított tervek, amelyekhez megfelelő stratégiával igyekszem közelebb kerülni.
– Te hogyan és mikor töltődsz fel?
– Talán furcsán hangzik, de az egyedüllétben és a csendben tudok igazán töltődni. Szerencsére a munkám időbeosztását én alakítom. Így azért is én felelek, hogy egy adott nap során megteremtsem magamnak azokat a csöndeket, amelyekben töltődni tudok. Ez az én belső harmóniám titka.
– A 14 éves éned vajon gondolta volna, hogy a negyvenes éveid elején itt fogsz tartani?
– Ha a Covid-járvány nem kényszerít ki a fitneszteremből, ahol addig gyakoroltam a személyi edzői hivatást, akkor lehet, hogy a mai napig ott lennék egy zárt kis közösséggel. Igazából hálás lehetek a körülményeknek, hogy az online világban is kipróbálhattam magam, és az online edzésekkel, majd a személyes előadásokkal új utak nyíltak meg előttem.
Rengeteg visszajelzést kapok a közösségi médiából, és szerencsére nekem ezek pozitív élmények. Elkerülnek a bántások, sokkal több a támogatás, ami megsokszorozza az energiámat és a motivációmat is. Az edzői paletta igen széles. Én azt a stratégiát választottam, hogy kitettem az asztalra, ahogyan én gondolkodom a sportról, hogy milyen értékrendet képviselek. Ezzel megadtam a lehetőséget, hogy akinek ez szimpatikus, az engem válasszon.
– Ritkán kérdezzük ezt meg az emberektől, de én most megteszem: boldog vagy?
– Abszolút! Kicsit talán óvatos ezzel az ember, kijelenthet-e ezt, pont attól tartva, hogy milyen megítélés alá esik. Nem tudom, hogy a sorsnak vagy minek köszönhetem, de maximálisan azt csinálhatom, amit nagyon szeretek. Nem választanék mást. Ha úgy tetszik, nem is dolgozom, mert nekem ez annyira a sajátom, a szívemből jövő tevékenységi köröm. Nekem ez így nagyon rendben van.
Még nincs hozzászólás