Az a bizonyos első év
Kurkó Csanád egyéves lett, ami normális, hiszen egy éve született. Az viszont kevésbé, hogy ez idő alatt én 3-5 évet öregedtem, míg a feleségem szebb, sugárzóbb, vonzóbb, mint valaha. Erről egyik apuka barátom, ismerősöm sem beszélt a gyermekvállalás előtt.
Az időt még egy magamfajta jó kiállású, magasan képzett újságíró sem tudja megállítani, így Csanád fiam elérte az egyéves kort.
Valószínűleg sosem fogom elfelejteni azokat a pillanatokat, amikor ott lehettem a születésénél, amikor először fogtam a kezembe, és azt sem, amikor ezt ő egy szép nagy adag kakival hálálta meg.
Az első etetés, az első pelenkacsere, illetve az első öltöztetés, valamint az első fürdetés vegyes érzéseket kelt bennem. Különösen, ha felidézem a feleségem arcát, ahogy megmosolyogja (na jó, kiröhögi) kezdeti próbálkozásaimat, miközben próbál jó tanácsokkal ellátni.
Ez az esztendő számos dologra megtanított a párkapcsolatokról, és nem utolsósorban magamról is. Azt hiszem, akinek nincsen gyermeke, igazán sosem fogja megismerni, hogy mi is lakozik benne, mire lenne képes a lányáért, a fiáért.
Én sem tudtam ezt elképzelni, volt egy világképem, egyfajta hozzáállásom a munkámhoz, a barátaimhoz, a családomhoz, ami nyilván a neveltetésemből, valamint a személyiségemből tevődött össze.
Azzal nem számoltam, hogy mindezek fölé fog helyezkedni egy személy, aki mindent felülír, és ez teljesen természetes lesz, nem érzem majd kényszernek, nyűgnek, és nem sírom vissza azt az életet, amelyet Csanád előtt éltem.
Érdekes, mert az apaság előtt az élethez igazítottam a dolgaimat, a munkát, a szórakozást, a családot, a sportot, most meg a gyermekemhez igazítom az életemet.
Számomra a legnehezebb a feleségem gondolatiságának változása volt, melyről tudtam, hogy bekövetkezik, de élesben minden más, mint amikor fejben lejátssza valaki.
Ha idáig el tud jutni, ha ezek a folyamatok kisebb-nagyobb zökkenőkkel túljutnak a hardverjén, akkor szerintem alkalmas szülőnek.
A félreértés elkerülése végett: nem akarok okoskodni, hiszen egy éve vagyok apuka, és tudtommal nincs több gyermekem, míg másoknak régebb óta és sokkal több gyerekük van, így jóval nagyobb tapasztalatuk is. Pusztán a saját szemszögemből, meglátásomból szemezgetem a gondolataimat.
Mindig is szerettem a gyermekeket, nyilván ezért is lett a hobbim az edzősködés.
Ám azt a büszkeséget, azt a teljességérzést egyik megnyert mérkőzés, elnyert bajnoki cím sem tudja még megközelíteni sem, amikor gyermekemmel elmegyünk sétálni a parkba, amikor a karomban tartom mások előtt, és legszívesebben kikiabálnám az egész világnak, hogy ő igenis az én kisfiam.
Fura dolog ez, és gyakran töprengek azon, hogy másban is megfordulnak ezek a gondolatok, vagy teljesen elment-e az eszem.
Azt hiszem, minden szülőnek kicsit elmegy így az esze, de hát olyan ez, mint a szerelem, egy felfokozott lelkiállapot, melynek minden pillanatát meg kell próbálni kiélvezni, mert a gyerekek hipp-hopp felnőnek. Addig azért még van egy-két barackszedés, ahogy felvidéki ismerőseim szokták volt mondani.
Még nincs hozzászólás