Árulkodó fürdővíz?
Ugye, te is így vagy vele: az első gyerekedről fotók százait készítetted – amikor megszületik, feláll, bilizik –, élete minden percét megörökítetted. A másodikról már szignifikánsan kevesebb fénykép van, a harmadikról pedig szinte semmi: csupán az óvodai ünnepségeken kattintgattak róla más szülők – akiknek nyilván az első csemetéjük járt oda.
De te persze biztos vagy benne, hogy mind a hármat egyformán szereted, ugyannyi energiát fordítasz rájuk, és még véletlenül se teszel különbséget az első-, a másod- és a harmadszülött között. Ez így is van rendjén. Azért ne feledkezz el arról az esetről se, mikor a legkisebb kábé hároméves volt, és te a zsúfolt balatoni strandon próbáltál nyaralni a saját három gyerekeddel, a barátaiddal és az ő kicsinyeikkel is. A délutánt összesen kilenc csöppség tette emlékezetessé, akiket elvittél fagyizni. Sorba állítottad őket, te álltál elöl, ők meg követtek.
A fagyishoz érve kértél kilenc adagot, aztán ahogy megkaptad, egymás után adtad oda nekik. A végén mégis maradt egy. Szóltál is, hogy eggyel többet kaptál. „Nem baj – mondta a büfés –, látom, úgyis sokan vannak, csak egye meg maga!” Végül is, miért ne, gondoltad, és elindultál vissza a többiekhez… és mire odaértél, már mondta is a hangosbemondó: „egy szőke, hároméves éves kisfiú zokogva várja édesanyját a pénztárnál”.
Tedd a szívedre a kezed! Elhagytad volna az elsőszülött csemetédet?
Igen, tudom: egyformán gondoskodsz róluk, egyformán vásárolsz nekik, de azért szeretnéd, ha a nagyobbik kinőtt, de még jó állapotban lévő ruháit a kisebbik még felvenné. Sajnos egy bizonyos kor után kár is próbálkozni ezzel. Nem fog menni.
Még rosszabb a helyzet az óvodás és kisiskolás jelmezbálokra varrt költeményeiddel. Ha azt hiszed, hogy a sellőjelmezt, amit két éve a legnagyobbnak egy éjszakán át készítettél – alufóliából egyenként vágtad ki a halpikkelyeket, és ragasztottad fel egy lepedőre – fel fogja venni a középső, akkor nagyon tévedsz! Azt, hogy a kisfiad nem veszi fel a nővére előző évi katicabogaras jelmezét, még megérted. De hogy se Zorro, se Batman nem akar lenni, merthogy a bátyja is az volt…!
És persze, mivel te nem teszel különbséget köztük, belenyugszol abba is, hogy a kisebb még véletlenül se akarja azt sportot űzni, mint a nagyobbik. Nem akar ugyanazon a hangszeren tanulni… így amikor reggel pakolod össze az egyik úszóholmiját, a másik focicuccát, az egyik hegedűjét és a másik furulyáját, megpróbálsz örülni annak, hogy a zongorát legalább nem kell magaddal cipelned, és egyikük se gyakorol otthon trombitán.
Ha egy vetélkedőben feltennék azt a kérdést, melyek azok a mondatok, amelyeket egy többgyermekes anya a legtöbbet hall, egyből tudnád a választ: „Nekem miért nem szabad?” „Ő miért mehet el?” „Én miért nem mehetek velük?” „Miért mindig nekem kell segítenem?" „Őt miért nem szidjátok meg?” stb.
Nos, tedd ismét a szívedre a kezed! Lehet, hogy van bennük valami igazság?
Hiszen például elvárod, hogy a nagyobbik segítsen a kisebbiknek. Így előfordulhat, hogy ilyen beszélgetés zajlik a nyolcéves fiad és az ötéves húga között:
– Segíts installálni ezt a játékot!
– Még installálni se tudsz?
– Installálni tudok, csak olvasni nem…
És nyugodj bele, más anyákat is foglalkoztat a kérdés, hogy lehet, hogy két testvért, akik a világon a legközelebb állnak egymáshoz, időnként áthidalhatatlan távolságok választanak el. Veszekednek, és bármilyen okból kipattanhat a harc.
Kicsi korukban, az autó hátsó ülésén utazva: „Átlóg az én felemre!” Este, lefekvéskor: „Az ágyamra tette a büdös lábát!” Később pedig a „kicsi” és a „nagy” meghatározása vezet konfliktusokhoz. Ha a nagyobbik este elmegy a barátaival valahova, az öccse nem tarthat velük, mert még „kicsi”, de ha le kell vinni a szemetet, akkor már „nagy”. Néha pedig a legidősebb nem érti, hogy ha a szülei ilyen végtelenül tehetséges gyereket hoztak a világra, mint ő, hogy szúrhatták el annyira a másik magzatukat.
Egy jó tanács: emlékezz vissza gyerekkorodra! Jusson eszedbe, mennyire idegesített, mikor szüleid azt mondták, hogy vegyél példát a testvéredről! Bezzeg ő…!
Nyilván tapasztaltad, hogy még ha egész nap ölik is egymást, azonnal egységbe tömörülnek, ha valami közös rosszaság jut eszükbe. Akkor nem számít, hogy ki hányadik gyerek…
Mint például amikor sok évvel ezelőtt autóval vittem a három gyereket valahová. Miután megérkeztünk, nyitom ki a hátsó ajtót, hogy sorban kiszálljanak: egy, kettő… de nincs harmadik. Kezdek ideges lenni: határozottan emlékszem, hogy mind a hármat betuszkoltam a kocsiba…de mi van, ha mégse?…A hideg veríték fut végig a hátamon…ugyanúgy, mint a múltkor, mikor az áruházban a télikabátok között bújócskáztak, és fél óráig nem került elő a legkisebb…Akkor is csak azért, mert pont az az egyetlen dupla gombsoros sötétkék kabát kellett valakinek…Aztán végre felhangzik a röhögés a csomagtartóból. Persze: ha lehajtják az ülést, akkor hátra lehet mászni...
Befejezésül, az eddigiek summájaként idézd fel az újszülött kisbabáid fürdetését.
Az első fürdővizének a hőmérsékletét gondosan ellenőrizted, de rajtad kívül az anyád, az anyósod és a párod is egyenként megmérte hőmérővel, nehogy túl meleg vagy túl hideg legyen. A másodiknál csak bedugtad a könyököd a vízbe, és ha megfelelőnek találtad, raktad is bele a gyereket. A harmadiknál már csak úgy „saccra” engedted a vizet a kiskádba – ha üvöltött a gyerek, akkor megállapítottad, hogy meleg, ha didergett, akkor meg hideg lett a víz...
Még nincs hozzászólás