Anyu, szerelmes vagyok!
Ha az ovis gyerek szerelmes, a felnőtt nevet. Jó, nem a gyerek arcába, inkább csak titokban. Mert nem tudja elképzelni, hogy komolyan van ilyen. Mert kihagy az emlékezete.
A szerelem kortalan, és soha nem nevetséges. Sem ötévesen, sem nyolcvanöt évesen. Egy gyönyörű és törékeny érzés, amely jobbá teszi az embert, és jobbá teszi a világot. Lelkesít, elandalít, szédít és megvadít.
Ovis vagyok, férjhez megyek!
Óvodáskorban még gondtalan és egyszerű a szerelem. Nincsenek elvárások, nincs versengés, talán még féltékenység sincs. Azt szeretnénk megélni, ami hitünk szerint a felnőttléttel jár. A kislányok a nőiességet, a fiúk a férfiasságot.
Papás-mamás. Jellemző játék az óvodában, ami felkínálja az összes szerepet, melyet a felnőttlét hordoz. Csakhogy itt nincsenek valódi gondok, nincs megcsalás, nincs féltékenység, nincs pénztelenség, nincs alkoholizmus, legfeljebb játék szinten, és feloldható a vele járó feszültség a játék virágos mezején.
A fiúk indiánok voltak, körbe-körbe rohangáltak és háborúztak az ovi udvarán. Elfogták a lányokat. Odavitték őket a fákhoz, és fűszállal megkötözték a lábukat. A lányok érezték a férfierőt. Behódoltak neki. A fiúk azt várták, hogy a lányok főzzenek nekik. A lányok pedig főztek. Fűlevest.
Emlékszem, milyen vérpezsdítően izgalmas volt alárendelődni és szerelmes levest főzni annak a férfi-fiúnak, aki engem megkötözött. Pedig a vállamig sem ért. A leves ízlett neki. Jó, nem dicsérte túl, de bólintott, hümmögött, és megette.
Álmok mezején
Csupa vágyálom és képzelet ez a kor, az én satnya, rövid barna hajam például a fenekemig ért, és aranyból volt, visszaverte a napfényt, elvakította, aki rám nézett. Ezt kikötöttem az elején. Mondjuk, hogy hosszú aranyhajam van, rendben? Rendben, mondták a fiúk. Aranyhajjal mindent el lehet viselni, a rabságot, a sok házimunkát, mert ha az embernek aranyhaja van, akkor biztos, hogy szeretik. Vagyis mi másért, hát a szeretetért viseli el az ember a kemény női sorsot.
Később kitaláltam, hogy ha az udvaron nem futkosok, hanem decensen a padon maradok, és könyvet olvasok, akkor ragyog a legjobban az aranyhajam. Ott ültem hát olvasva, bár nem volt nálam könyv, és olvasni sem tudtam. De Peti odajött, és a fülembe súgta, hogy szép vagyok.
Mutiból készült!
Na és a szex! Igen, annak is megvan a helye 4-5-6 éves korban. Olyan szépen és gond nélkül simul bele a gyerekek életébe, mint a kezükbe egy tölcsér fagyi. A nagyok, vagyis felnőttek felszisszennek, szégyenkeznek, kiakadnak, berohannak az iskolába, le akarják cserélni a tanító nénit, mert ilyen nem történhet meg! Milyen is?
Három fiú és két kislány a délutáni szabadidőben az udvaron egy bokor mögé gyűlt, körbeállt, és lehúzta az alsóját. Vagyis megmutatták egymásnak, hogy mijük van, és az a valami az pontosan milyen. Mi ez? Perverzió? Betegség? Promiszkuitás? Ugyan már!
Ez csupán a természetes kíváncsiság, és egy nagyon korrekt, tisztességes és veszélytelen módja a kíváncsiság kölcsönös kielégítésének. A világon nem lett volna ebből semmi baj, ha az egyik bigott és nem túlságosan okos tanár néni meg nem látja, és nem csinál belőle botrányt. Azok a gyerekek valószínűleg sosem felejtik el a szégyent, amit rájuk kényszerítettek, és azt az elvárást, hogy a micsodájukat, amit Isten teremtett, titkolni kell.
Az én hasonló élményem az oviban zajlott, és sokkal szerencsésebben ért véget. Volt egy szerelmem, a Levente, aki megkért, mutassuk meg egymásnak a fütyinket. Mondtam neki, hogy fütyim nekem nincs, de azért bementem vele a közös vécébe, és megmutattam, amim van. Ő is megmutatta. Láttuk. Jól van. Még aznap elvett feleségül.
Igen is komoly!
Valamilyen ösztönös képesség, tudattalan választás motiválja ezeket az első szerelmeket, melyek nem is olyan felületesek, mint hinnénk – állítja Deliága Éva gyermekpszichológus. – Az ovis-kisiskolás szerelmeket a gyerekek komolyan gondolják, kifejezve ezzel, hogy a másik személy különlegesen fontos az életükben. Ez a fajta plátói kapcsolódási vágy még akkor is mély nyomot hagy egy emberben, ha a szerelme nem talál viszonzásra, vagy ha soha nem is találkoznak az iskolán kívül, vagy ha még egymás kezét sem fogják meg a több hónapos, éves kapcsolat alatt.
Pszichológiai szempontból egy ilyen első szerelem egyfajta tapasztalás, gyakorlás, mely természetes intimitásigényből fakad. Jó érzés gyermekként átélni a szerethetőség, az elfogadottság élményét, és jó érzés mindezt adni a másiknak is.
Idővel ezeknek a kapcsolatoknak az evolúciója megy végbe, az álmodozástól a járásig, mely először teljesen plátói síkon mozog, majd lassan a testi kapcsolódás élményével gazdagítja az újabb szerelmeket. A fokozatosság fontos része a gyermeki szerelemnek, mely szerencsés, ha nem sürgetve, nem a gyerek életkoránál, érettségi szintjénél, érdeklődésénél magasabb szinten történik. Jó, ha az éretlenebb, felkészületlenebb gyerek tempójában tud történni a kapcsolat elmélyülése, lehetőséget adva a pár tagjainak önmaguk és a másik biztonságos közegben történő felfedezésére.
Már nem emlékszel?
Nem kell tehát megijedni az ovis, iskolás szerelmektől – mondja a pszichológus –, és még kevésbé szabad kigúnyolni, leszólni, jelentőség nélkülinek gondolni őket. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy több mint valószínű, hogy a szülő is jól emlékszik első szerelme nevére, megannyi évtized távlatából is.
Szeretni is meg kell tanulni. Hosszabb folyamat, míg a gyerek meg tudja különböztetni a vonzalmat az igazi mély érzéseket jelentő, tartós szerelemtől. Fejlődnek a választások is, hogy ki rabolja el a gyerek szívét. A megfelelő pár, az életen át tartó szerelem keresése egy tapasztalati út. Nem lehet elég korán kezdeni.
Forrás: hvg.hu/pszichologiamagazin
Még nincs hozzászólás