Anyának lenni...

2016. május 1. | Írta: P.Kovács Gyula

Anyának lenni jó! A nőiség megéléséhez az anyaságon át vezet az út! Anya csak egy van! - Gyakran halljuk és mondjuk is ezeket a mondatokat, de helyettük most meséljenek inkább a hétköznapok.

A piacon érdekes találkozásnak voltam szemtanúja. Előttem ment egy édesanya, hordkendőbe bugyolálva vitte legkisebb gyermekét, míg a másik kettő, olyan négy-öt év körüliek, kézen fogva mellette botladoztak. Megálltak a savanyúságokat árusító idős néni előtt káposztát venni.

Ilcsike, aki régóta árulta itt a saját maga készítette savanyúságait, láthatóan ismerte már őket. Mosolyogva köszöntek egymásnak, és nyomban megmerítette poharát a káposzta savanykás levében, amivel megkínálta a két nagyobb gyerkőcöt. Ugyanabból a pohárból ittak mindketten, még a nyál is összefutott a számban, látva, milyen jóízűen kortyolják a káposztalevet.

Eszembe jutott a gyerekkorom, amikor hazafelé jövet az iskolából megálltam a sarki zöldségesnél, az öreg Kálmán bácsinál, aki már ott várt egy pohár savanyított káposztalével és néhány szem friss dióval. Megkérdezte, hoztam-e ötöst, és udvarolok-e a lányoknak. Bólogattam, hiszen akkoriban jól tanultam, ötösökből mindig akadt, és mivel Radostyán Panninak adtam a kis barna műanyag macimat, ezért nyilván udvaroltam is. Férfiasan kezet ráztunk, majd baktattam tovább hazafelé.

Anya tudott ezekről a kis kitérőkről, hiszen Kálmán mindig beszámolt neki a látogatásaimról. Hétvégén, amikor nagy volt a forgalom az üzletben, ott dolgozott az édesanyja, a felesége és a lánya is. Három generáció. Egy agyondolgozott, ráncos kezű nagyi, egy akkor divatos, dauerolt frizurás feleség, és egy fehér zoknis, szandált viselő várandós fiatalasszony. Mind édesanyák. Kálmán ragyogott a boldogságtól, büszke volt a családjára.

A piacon az egyik fiú, ahogy nyújtotta vissza a poharat, véletlenül levert egy lekvárosüveget. Ilcsi mama sárgabaracklekvárját sokan kedvelték és vitték. A lekvár tompa puffanással terült szét a kövezeten. A gyerek mellett egy negyvenes, jómódú nő állt. A cipője és a táskája árából kitelt volna a kis család féléves kosztpénze. A lábára fröccsenő lekvár miatt felháborodottan szólt oda a háromgyermekes édesanyának: „Minek szül az gyereket, aki vigyázni se tud rá!"

A megrémült gyerek elbújt az anyja mögé, aki szabadkozva kért bocsánatot. Ilcsi nem a lekvárját sajnálta, hanem a gyereket. Ó, hányszor történt már ilyen az ő gyerekeivel vagy unokáival!

Nyolcan voltak testvérek, neki is két fia és két lánya született. Amikor összejön a család unokástól, nincs a házban annyi szék, hogy mindenki leülhetne.

Átnyújtott egy törlőkendőt a gazdag nőnek, aki továbbra is mondta a magáét. „Ezért nem szülök gyereket! Minek?! Csak gond és baj van velük!"

Az édesanya a törött üvegdarabokat szedegette össze, a kicsik próbáltak segíteni neki.

„Hagyja csak, kedveském! – mondta Ilcsike. – Van időm, majd összetakarítom. Nem a lekvárt sajnálom, hanem ezt a nőt, aki sosem fogja megtudni, hogy milyen érzés az ajtó mellett látni a sok kicsi gyerekpapucsot lefekvés után."

Az édesanya mosolyogva bólogatott, és ahogy megigazította a hordozókendőben mocorgó babáját, domborodó hasa elárulta, hogy újabb kis jövevény érkezik majd a családba.

Kálmán, a zöldséges jutott megint eszembe, amikor meglátva az édesanyját sietve kapta ki a kezéből a nehéz krumplisrekeszt. Mennyi féltés és szeretet volt benne! Ahogy Ilcsiben is, mikor a hamarosan érő sárgabarackra gondolt, ahogy majd az unokák a fa ágain lógva szedik a gyümölcsöt. Csak le ne essenek és este minden kis papucsnak ott legyen a gazdája! – ő már tudja, hogy nemcsak anyának, hanem nagyinak lenni is csodálatos!