Amikor megelőz az árnyékod
Úgy képzelted, ha felnősz, messzire mész, felfedezed a világ legrejtettebb utcáit, legmagasabb hegyeit, legfélelmetesebb tengereit, legizgalmasabb kocsmáit, legklasszabb embereit...
És most nyomja a hátad a paplan, mert alágyűrődött, kelni kell, vár az iroda, ahol több mint húsz éve ülsz, kicsit meghíztál, a hajad sem tud megnőni, a királyfi sem talált meg, aki pedig megtalált, elhagyott.
Van-e még időd?
Nem ma fordult ilyenné az életed, ezen dolgozol már huszonéve, hogy pont ilyen legyen, pont ennyi pénz, pont ilyen autó, olyan kosztüm, de ez nem az, egyáltalán nem is hasonlít ahhoz, amit igazán szerettél volna.
Iszonyú düh tör rád, hová kerültél, és miért pont ide, nemsokára lehúzzák a rolót, és te mégis azon izgulsz, beérkezett-e időben a villanyszámlád. Nem ilyen életet akartál, nem ilyen szerelmet, nem ilyen barátokat, nem ilyen ismerősöket, nem ilyen célokat, terveket, sikereket, nem ezt akartad. Van még idő jóvátenni?
Mi értelme az egésznek?
Ez a gondolat aztán úgy befészkeli magát a fejedbe, hogy napokig (hónapokig, évekig) csak azon rágódsz, mitől csúszott az életed erre a vakvágányra, hol van belőle a szépség, egyszerűség, varázslat. Aztán számolni kezdesz, és halálra rémülsz, merthogy a felét már leélted, mármint ha szerencséd van, és van még hátra ugyanennyi.
Előbb pánikba esel, aztán mély szomorúság telepszik rád, micsoda évek várnak, egyre öregebb leszel, egyre fáradtabb, egyre magányosabb, elfogynak, akik szerettek, akiket szerettél. Csak az öregség vár, a sok gyötrő betegség meg a halál, és milyen a halál, van-e utána élet, van-e, aki vár odaát, vagy hülyeség az egész.
Továbbmennél, de merre?
Aztán egyik délelőtt, amikor olyan szépen süt a nap, úgy döntesz, mégsem adod magad olyan könnyen, hisz még 50 sem vagy, ha vigyázol magadra, élhetsz még majdnem ugyanennyit, jön az unoka, aztán még egy, és ki tudja, valami új hobbi vagy feladat, ami számít.
Lázasan keresgélni kezdesz, emlékhalmokat hajigálsz egymásra, mitől is volt olyan reményteli régen, mitől tűnt onnan olyan reménytelinek ez a kor, amelyet most élsz. Szerettél festeni, temperával, csak úgy, ki lehetne menni a parkba az állvánnyal, kit érdekel, mit szólnak mások, a hajadat is megnöveszthetnéd végre, és simán ledobhatnál vagy tíz kilót.
Ezek persze csak butaságok, bár ki tudja, mi a fontos igazán, és hogy mi értelme az egésznek. Van-e értelme annak, hogy megszülettél, hogy dolgoztál, törted magad, hogy kineveztek, hogy gyereket szültél, hogy fel is nevelted, van-e értelme, hogy túléltél egy halálos betegséget. Érdemes volt?
Üdv a klubban!
Életközépi válság. Így nevezik hivatalosan azt a folyamatot, amelyik a középkor küszöbén szinte kivétel nélkül felrázza az embereket. Nőknél általában negyven és ötven között tör ki a kétségbeesés, de valójában harminc- és hatvanéves kor között bukkan fel az érzés, hogy innentől fogva bármikor befejeződhet az élet, és jó esetben is csak az öregedés vár. A férfiak esetében akár tíz évig is eltarthat a pánik, a nők átlagosan két-három év alatt túljutnak rajta.
A midlife krízis fogalma Jungtól ered, szerinte a harmincas éveinek végére a legtöbb ember már megalapozta az életét: van hivatása, amelyben bizonyos karriert is elért már, van házastársa, gyereke, életfilozófiája. Most már inkább az élet nagy kérdései kezdik izgatni, és a további álmai, céljai is ezzel függenek majd össze.
Az árnyékszemélyiség
Jung szerint a krízist az okozza, hogy ebben az időszakban előtérbe kerül a személyiségünknek az a része, amelyet eddig a társadalmi, szülői elvárások miatt háttérbe szorítottunk, és sürgetve kényszerít minket a változtatásra. Ezt ő árnyékszemélyiségnek nevezi, mely nem feltétlenül a negatív tulajdonságokra utal, inkább azokra, amiket elfojtottunk, és most helyet kérnek az életünkben.
A modern pszichológia szerint az életközépi válság természetes velejárója a lelki fejlődésnek, így elkerülni nem lehet, ahogy a kamaszkori krízist sem. Az emberek többsége különösebb drámai fordulatok nélkül átvonul rajta, de vannak, akiknek komoly depressziót, szenvedélybetegséget, fizikai lebetegedést okoz. Az elmúlt másfél évtizedben hazánkban is egyre több olyan klinika nyílt, ahol az életközépkrízis tüneteivel küzdő pácienseken segítenek.
A „sötét” jelek
- Már nem lelsz örömöt a munkádban, hobbidban, fásulttá válsz.
- Szeretnél valami újat és felforgatót, nagyszerűt csinálni, ami fennmarad.
- Hirtelen nem tartod fontosnak mindazt, ami addig az egzisztenciádat jelentette (felmondasz a munkahelyeden, kilépsz a házasságodból, megszakítod a kapcsolatot a régi barátokkal, hogy új és értékes dolgokat ismerhess meg).
- Előfordul az alkoholizmus, a túlságosan fiatalos, dacos életvitel, a szexuális kilengések.
- Mélyebb dolgok kezdenek foglalkoztatni: az élet filozófiájáról, értelméről merengsz, hívővé válsz, keresed önmagad és az életfeladatod a világban.
„Fel kell állni…”
„A hegycsúcsra sokféle út vezet. Vannak meredekebbek és kényelmesebbek. S a táj is különböző, ami a szemedbe tűnik, de azért ugyanazt a hegyet látod különböző oldalairól. Ezért, hát légy türelmes önmagaddal szemben. Találd meg a neked legmegfelelőbb utat.
De légy türelmes másokkal szemben is, akik másik ösvényt választottak. Se a te utad, se a másoké nem az egyedül üdvözítő út. Aki felfelé kapaszkodik, sokszor meghorzsolja magát, időnként elesik. Fel kell állni, ne maradj fekve. Amíg úton vagy, nincs veled semmi baj. A belső halál akkor kezdődik, amikor véglegesen letáboroztál a hegyoldalon.”
(Popper Péter)
Még nincs hozzászólás