Álomutazás

2018. február 5. | Írta: Dióssy Klári

Igen, én ilyen vagyok. Álmodozom, tervezgetek, milyen is lesz a következő év, gondolatban gyakran előreszaladok a nyárig, vannak titkos vágyaim, amelyekről nem is beszélek másnak. De fogadalmaim, na, azok nincsenek. Viszont milyen jó vágyni, várni dolgokra, számolni a napokat, mennyit is kell még aludni, hogy teljesüljön, amit szeretnénk!

Idén januárban nem szaladtam ennyire előre. Csupán arra gondoltam, de jó, hogy a férjem is szabadságon lesz az év elején, akkor már beindulnak újra az ovis hétköznapok, és lophatunk magunknak néhány közös órát, sőt napokat is. Na, hát ez az, ami nem jött össze.

Napokkal hamarabb megvettük a vonatjegyeket, hogy Bécsben andalogjunk, tekeregjünk kettesben. Mindent megszerveztünk. Az egyik nagymama hozza-viszi a kisfiunkat, a másik pedig süt-főz, burokban lesz nélkülünk is.

Vasárnap csomagoltam, útikönyvet lapozgattam, már a számban éreztem a Zacher-torta ízét, tudtam, milyen kiállítást szeretnénk megnézni az Albertina Múzeumban. És akkor megláttam a piros arcát... Lázas, futott végig rajtam,

Bágyadtan ült a tévé előtt, a kis feje szinte húzta a testét magával. Beteg lett, mint másnap kiderült, mandulagyulladás. Az utazótáska visszakerült a kamra polcára.

Eltelt három nap. Gondoltam, azért egy mozi csak-csak belefér. Máté a nagypapával az igazak álmát aludta ebéd után, mi pedig megszöktünk. Felszerelkezve pattogatott kukoricával úgy vártuk a filmet, mintha életünk egyik legfontosabb eseményén lettünk volna. Mert végre kettesben lehettünk...

Először olyan volt, mintha valakinek a telefonja csörögne, aztán egyre gyanúsabb lett, mert nem hagyta abba, és valami fura fülsiketítő zaj rondított bele az élvezetbe. Megszólalt egy hang a sötétben, hogy mindenki hagyja el az épületet.

Ha azt mondom szomorú voltam, talán nem a legjobb szó, hogy kifejezzem, mit éreztem, de inkább hagyjuk is. Mindenki bombariadóra gyanakodott, később kiderült, kigyulladt egy szauna a bevásárlóközpont egyik emeletén, pont akkor, amikor Johnny Depp meghalt a vásznon.

És ez még semmi. Esküszöm, igyekszem minden rosszban megtalálni a jót - előttünk volt még egy közös hétvége, és reggelre a fák is fehéren pompáztak -, tehát ideje volt előkeresni a szánkót. De addigra már én is telefújtam úgy száz papír zsebkendőt, és sápadtan süppedtem bele az ágyba.

Hát így indult nálunk az év, de hiszem, hogy a többi majd 330 nap már csak jobbat tartogat.

És egyébként is, január, február, itt a nyár!!!

Címkék: utazás, mozi, nátha, vágyak, tervezgetések, beteg a gyerek