Akik a siker mögött állnak

2017. június 28. | Írta: Szeleczky Afrodite

A kiváló sportolók többsége rengeteget köszönhet a szüleinek, akik bástyaként állnak mögöttük, mégis kevés jut nekik a reflektorfényből. Most bemutatunk pár szülőt, akik önfeláldozóan segítik sportoló gyermekeiket.

A motorversenyző Nagy Norbi rengeteget köszönhet édesapjának, Barnának, aki korábban maga is autóversenyző volt, így Norbi egészen korán beleszagolhatott a benzingőzös világba.

Határtalan apai szeretet

„Körülbelül kilencéves volt, amikor eldöntötte, hogy szeretné kipróbálni a gokartozást. Sokan azt hitték, én ösztökéltem Norbit arra, hogy versenyezzen, pedig teljes mértékben a saját döntése volt. Tudni kell, hogy én akkor már külön éltem Norbi édesanyjától, és Parádsasváron, ahol ők laktak, volt a hegyi pálya elején egy kis gokartpálya – itt Norbi mindig megállt, és nézte a versenyeket.

Ekkor hívott fel az édesanyja, és mondta, hogy legközelebb vigyem el Norbit gokartozni, így a következő alkalommal elmentünk Gyöngyösre egy bérgokartpályára. A szombati napot végiggokartozta, olyan szinten, hogy a nap végére a kis kezein egy-egy hatalmas vízhólyag keletkezett.

Akkor biztos voltam abban, hogy elment a kedve, de tévedtem: másnap újra kimentünk, és még az sem tartotta vissza, hogy a bőrkesztyű alatt végül kipukkadt a hólyag” – mesélte mosolyogva Nagy Barna, aki hozzátette: tudta, hogy ettől kezdve nem lesz megállás. Ezért megállapodást kötött a fiával: mindenben támogatni fogja, ha az iskolában megfelelően teljesít.

„Eredeti szakmámat tekintve üvegfúvó mester vagyok, de amikor Norbi elkezdett gokartozni, ezt a munkát értelemszerűen nem folytathattam. Inkább a vendéglátásban próbáltam érvényesülni, és ekkor jöttek az igazi áldozatok részemről: sokat kellett utazni, a helyettesítésemet mindig valahogy meg kellett oldanom, gokartot kellett venni... Norbival ekkor megegyeztünk abban, hogy szívesen meghozom ezeket az áldozatokat, de a versenyzés nem mehet a tanulás rovására.

A fiam szerencsére mindig is érettebb volt a koránál, így nem okozott számára nehézséget, hogy tartsa magát a megállapodásunkhoz” – mesélte büszkén Barna, majd hozzátette: nem elég, hogy Norbi idén az ETCC-ben versenyez, de most fogja megszerezni a diplomáját, mindemellett pedig fix munkahelye van, hiszen egy élményautóztatással foglalkozó cégnél is dolgozik.

Az atlétikától a motorsportig

Szekeres Viktória és testvére, Zsolt igazán különleges testvérpár, ugyanis mind a ketten endurocross-versenyzők – a sport szeretete már egész korán „megfertőzte” őket, hiszen mindketten atletizáltak, és csak ezután kezdtek a két kereket igénylő sport felé kacsingatni.

„Mikor a férjem elkezdte a motocross-versenyzést, a fiunk, Zsolti is érdeklődni kezdett a motorsport iránt. Tízévesen kapta meg az első motorját. Ebben az időben még mind a két gyerek atletizált, mivel úgy gondoltuk, ez olyan komplex sportág, ami jó alap minden további sporthoz. A versenyzés nálunk amúgy hagyomány, ugyanis a férjemmel mindketten atléták voltunk.

Azon kevés családok közé tartozunk, ahol mindenki legalább egyszer indult 400 méteres gátfutásban” – mesélte nevetve a testvérpár édesanyja, Magdolna, majd hozzátette: Viktória felnőtt fejjel kezdte el a motorsportot, és akkoriban csak az volt a cél, hogy a szokásos éves erdélyi motoros túrán részt vehessen.

Azóta nagyot fordult a világ, hiszen már mindketten az első osztályban versenyeznek a Magyar Endurocross Bajnokságban. Érdekesség, hogy bár már mindketten kirepültek a fészekből, a szülők a mai napig egy csapatként állnak a testvérpár mögött, hiszen a versenyhétvégék előtt az apa-fia páros felkészíti a motorokat, míg az anya-lánya duó összeállítja az utazókonyhát.

„Felnőttek, saját maguk is dolgoznak, pénzt keresnek, és hozzájárulnak a saját sportjukhoz. Emiatt azt kell mondjam, nehezebb is a dolguk, mert míg sok más versenytársuk hivatásszerűen űzi ezt a sportot, nekik csak a napi 8 órás munka után jut idejük a készülésre” – nyilatkozta édesapjuk, Sándor, aki elárulta: soha nem érezte áldozatnak, hogy segítse a gyermekeit.

„Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a családban a legfiatalabb autó tizenhárom éves. Nem emlékszem, mikor mentünk utoljára úgy nyaralni, hogy előtte ne néztük volna meg a versenynaptárt. De nem bánom. A mi életünk ilyen, együtt csináljuk, nem neveznék semmit sem áldozatnak, amit ennek az érdekében teszek.”

Sport = boldogság

Egy gyermek érkezése a legcsodálatosabb dolog, ami egy pár életében történhet – ám a hihetetlen boldogságot hamar felválthatja az aggódás, amikor kiderül: az újszülöttnél problémák merültek fel.

„Thomas két hónapos volt, amikor észrevettem, hogy a mozgása nem megfelelően fejlődik, de az orvosok megnyugtattak, hogy a koraszülöttsége lehet az ok” – kezdte a történetük elmesélését Spengler Adrienne, aki elárulta: ekkor a család még Spanyolországban élt, s a kisfiuk egyéves volt, amikor visszaköltöztek Magyarországra – itt kezdődtek a komolyabb kivizsgálások, és kiderült: baj van. „Középsúlyos mentális retardáció volt a diagnózisa.

Természetesen összeomlottunk, féltettük, aggódtunk érte. Elmúlt hétéves, mire a hat évig tartó küzdelmeink után végre megvizsgálták az autizmus szempontjából is, és beigazolódtak a sejtéseink: Thomas autista. Ugyanúgy maradt a középsúlyos értelmi sérült státuszban, kiegészülve az autizmus diagnózisával, viszont mióta megkapja az ez irányú fejlesztéseket, szárnyal a fejlődése.

Jelenleg tízéves, nem beszél, kevésbé önálló, és speciális iskolába jár, autista osztályba” – mesélte Adrienne, aki hangsúlyozta: a fiukat úgy szeretik, ahogy van, és fontosnak tartják, hogy boldog legyen a nehézségek ellenére is. Van is valami, ami a tízéves kisfiú számára kikapcsolódást jelent, mégpedig a futás.

„Thomas hároméves elmúlt, mire megtanult járni, de igazából rögtön szaladni kezdett. Óvodáskorában ismerkedtünk meg a Suhanj! Alapítvánnyal, és az egyesület védőszárnyai alatt a futás sok félelmét írta már felül, így a mindennapjaira is pozitív hatással van. A futás számára a minden! Olyankor kikapcsol, megnyugszik, boldog és büszke.”

Thomas édesanyja hozzátette: próbálja úgy szervezni a mindennapjait, hogy fiát hetenként többször is elvihesse sportolni, az utóbbi időben pedig úszni is kezdett a Suhanj! Alapítványnak köszönhetően, illetve személyi edzőhöz jár. A rengeteg program ellenére Adrienne nem érzi úgy, hogy áldozatot hozna a fiáért.

„Nem nevezném áldozatnak sem a hajnali ébredést, hogy mehessen úszni még iskola előtt, sem a szombat reggeli heverészés hiányát, hogy odaérjünk a futóedzésre, sem a dugóban ülést a személyi edzésre tartva, hiszen boldog, ha sportolhat. Boldog, mert képes rá, mert túllép a saját határain, ő ugyanis olyankor nem fogyatékos, nem autista, nem sérült, hanem csak Spengler Thomas, és pont.”

Címkék: gyerek, riport, sportoló, versenyző, szülő-gyerek viszony, sport szülő